Irodalmi Szemle, 1979

1979/4 - Mács József: A vesztes III. (kisregény)

Anyámat nemcsak látogatta, szerette is. Úgy járt a kedvében, hogy gyakran hozott nekem nyalókát, medvecukrot, mikor mit. Egy-egy osztály kijárása után, a templomi évzáró ünnepélyen mindig hibátlanul szavaltam, s a majálison nemcsak tizenegy ujjú Pista bátyám jött hozám, hogy nesze gyerek, itt a jutalom érte. szépen elmondtad a verset, de Mári néni is egy üveg krakedlit nyomott a kezembe. És ő is agybá-főbé dicsért.

— Ügyes lenni, okos gyerek lenni, szépen szavalni!

S nekem olyan furcsa volt a nagy táskája nélkül, a kiegyenesedett derekával, hogy nem győztem eléggé csodálni. A táskája volt a legvonzóbb. Abba szerettem volna beletúrni, a titkát feltárni, kutatni benne, mint egy feltáratlan barlangban. De soha nem tette le, ha bejött anyámhoz, nem sikerült lopva átvizsgálnom.

Mint a féltve őrzött kincset, úgy karolta át a térdén. Csak a külsejét bámulhattam, hol kopik róla jobban a festék, meg még azt vehettem szemügyre, rajta van-e a címer, amely nemcsak ékesítette a táskát, de meg is határozta, kinek a szolgálatában áll Mári néni.

Már másodikba jártam, amikor késő ősszel, a díszkapu gyors szétmállása után arra lettem figyelmes, hogy az oroszlános címer eltűnt a nagy táskáról, s helyére magyar koronás címer kei ült. Apám magyarázta meg a változást.

— Mári nénéd most magyar királyi alkalmazott. Azt jelenti táskáján ez a másik címer — mondta.

Egyszer megkérdeztem tőle, melyik címerrel könnyebb a táskája, ő azonban elhúzta a száját, és legyintett:

— Nehéz lenni, gyerek, ezzel is, azzal is. Én cipelni mindig — nevetett rám kényszeredetten.

Változott az idő, változott a címer, de a táska ugyanaz maradt. Meg a beszéde is. Ugyanúgy töri most is a magyar szót, mint mikor beköltözött a falunkba.

Törnie ke! 1, mert akármilyen is a címer a táskáján, másképp nem tudna beszélni senkivel.

Annyira csak Mári nénit láttam Tűzhegyről, az idős, testes asszony közeléből, hogy teljesen megsüketültem. Semmit sem hallottam a felnőttek beszélgetéséből. Mikor felocsúdtam, s fülemmel és figyelmemmel újra visszatértem oda, ahonnan el sem mozdultam, Kosztolánszkyné már leterítette az asztalt, kirakta elénk a tányért és az evőeszközöket.

Az ura akkor éppen a családi körülményeket magyarázta apámnak. Hogy mindenük megvan, semmiben nem szenvednek hiányt, de mégsem boldogok, mert az úristen megfosztotta őket a gyermekáldás örömétől. Csendes a ház és eseménytelen. Nem bánnák pedig, ha törne az ablak, csapódna az ajtó, sírással-rívással telne meg a ház, az udvar, az istálló.

Aztán abbahagyta a gyermek utáni sóvárgást. Beérte azzal, hogy a felesége örökké gyászolja a méhében meg sem fogant gyermeket. Sötét színű ruhában jár, az anyósa hordja a cifrábbat. Meg már eleget is beszélt. Szóval tartotta a vendégeit. Mondjanak ők is valamit. Messziről jöttek, ha jól számolja, a negyedik faluból. De hiába nézett várakozóan apámra, meg sem mukkant. Nógatni kellett.

— No és lejjebb, mi újság, mester úr? — kérdezte, és apám rögtön gyűrni kezdte kezében a sapkáját.

— Az a legnagyobb újság, hogy államosították az urasági birtokot — válaszolta olyan gyorsan, mintha számított volna erre a kérdésre.

— Az nem rossz — helyeselte Kosztolánszky András.

— Nem hát. Helyesléssel fogadta a nép. De az már senkinek se tetszik, hogy át akarnak rakni bennünket Magyarországra — foglalta össze elég körülményesen a lenti gondot.

— Elhiszem, mester úr — mondta gondterhelt arccal.

— Senki se akarja elismerni, hogy bűnös. Háborús bűnös. Még az se, aki a fronton volt. Mert hogy nem a maga jószántából ment oda — jött izgalomba apám.

— Ezt is elhiszem, mester úr — bizonygatta a vendégeknek kijáró illendőséggel.

— Csak mi ismerjük el a fiammal a bűnösséget. Én már kiköltöztem a Hangyából, ő meg most próbál szerencsét!