Irodalmi Szemle, 1979

1979/4 - Mács József: A vesztes III. (kisregény)

— Halljuk a rádióból, mester úr, mi készül, de én nem hiszem — mondta, és látni lehetett az arcán, hogy egyre kínosabb számára a beszélgetés.

— Én se hiszem. Ha hinném, nem hoztam volna a fiamat szlovák szóra — magyarázta apám. — Persze a magam eszével ítélkezve nem jó, hogy szlovákul kell tanulnia, ha a gimnáziumot folytatni akarja! Már ne értsen félre, Kosztolánszky úr... — nézett rá bocsánatkérően.

— Ugyan, mester úr, ugyan. Nem most ismerjük egymást — feszengett a helyén, mert már kínosan érintették a lenti hírek. Apám is észrevette, és gyorsan másra fordította a szót.

.— Hát Itt, Tűzhegyen, mi újság?

— Hogyan is kezdjem? Érinti a mester urat is — derűit mindjárt jobb kedvre.

— Engem? — álmélkodott apám.

— Oj falu épül Tűzhegy és Billeg között, de inkább Billeghez közelebb — kezdte mondani az újságot, és egyszerre olyan meleg lett, hogy még a homlokára is kiült néhány verejtékcseppe.

Följebb van egy falu: Radna. Billeg határába épül a testvére. Az első háború után valamiféle hercegi birtokot osztottak fel a falusiak között. Háromszáz hold azonban érintetlen maradt. Egy magas beosztású pozsonyi ember lett a gazdája.. Tőle sajátította ki most az állam, és odaadja a majdani Radna szántó-vető embereinek. Eddig a szlovák Tűzhegy volt szomszédja a magyar Billegnek, ezután pedig már Radna lesz.

— Ki intézi így? — szólalt meg apámból a mesterember. Kosztolánszkyné asszony közbe akart vágni, de az ura leintette.

— Egy odavalósi ember — mondta. — Akinek nagy ember a barátja a fővárosban. Az intézi a pénzt, ő meg a telepeseket toborozza az új faluba!

— És ki vállalja a munkát? Ügy értem, hogy kire bízzák a falu építését? — érdeklődött élénkebben apám.

— Úgy tudom, hogy még nem döntötték el véglegesen. Ajánlhatom a mester urat!

— Köszönöm, nagyon köszönöm, Kosztolánszky úr, de nincs iparengedélyem. Bevonták a magyaroktól — lohadt le egyszerre a kedve.

— Értem, mester úr, értem, azért én csak szólok annak az embernek. Hátha talál kibúvót — pártolta tovább az elgondolását, bizonyítva apámnak, hogy függetlenül a lenti készülődéstől, jó emberek maradnak továbbra is.

— Köszönöm, igazán köszönöm, Kosztolánszky úr — hálálkodott apám, és mert az idő jócskán előreszaladt, rám terelte a figyelmet. — Hát az én gimnazista fiammal mi lesz?

— Azt csak bízza ránk. Azon leszünk, hogy megtanuljon szlovákul! — sugárzott megint meleget a szeme. Akkor vettem észre jobban csontos, barázdált arcát. A sebhelyeket a keze fején.

— Mindenben a kedvébe járok, míg nálunk lesz — jutott végre szóhoz Kosztolánszkyné asszony is, és feltálalta a tyúkhúslevest.

— Nem hiányozni neki semmi — nyugtatta meg apámat az idős, testes asszony. Egyedül ő juttatta eszembe a hibás beszédével, hogy szlovákok között vagyok.

— Jó étvágyat — mondta nyájasan a háziasszony. Bőrén átsütött a mosoly.

— Nem kellett volna bajoskodni velünk. Nem vagyunk éhesek — fogadkozott apám, de azért csak hozzáfogott az evéshez. Én sem kérettem magam.

Szlovák embernek nem szokása a beszéd evés közben. Elhallgattunk valamennyien. Csupán a legyek zúgtak: szemtelenül szálltak bele a tálba, serpenyőbe, mindenbe. Gyorsan végeztünk az ebéddel. Apám helyettem is megdicsérte a gazdaasszony főzt- jét. Aztán sietősen előhúzta mellénye zsebéből az óráját, megnézte az időt.

Egy percig sem időzött tovább. Felállt az asztaltól, készülődött. Feleslegesen marasztalták, kínálták borral, már nem ült vissza a helyére. Még azt gondolná anyám, elveszett valahol. Feldalolt egy madár valamelyik útmenti bokorban, és jött megint a kő, az orra bukás .. .

Mindezt persze én gondoltam a hirtelen felkerekedéséhez. És magamba kellett fojtani a nevetést. Mert még úgy tűnt volna a jótevőimnek, hogy örülök az apám távozásának, az idegen helynek, jobbat ki sem találhattak volna számomra.

Kimentünk az udvarra. Belehunyorogtunk a fénybe. A konyha homálya után szokatlan volt a nagy világosság. A háziak is kitódultak utánunk. Közrefogták apámat, és