Irodalmi Szemle, 1979

1979/4 - Mészáros László: Humor és szatíra a csehszlovákiai magyar irodalomban

nincs mindig valóságos, kitapintható tárgya, „önmagammal kártyázom / mindegy mit vesztek) mindegy mit nyerek”. Ügy tűnik, hogy Keszeli prózában jobban tudja érvényesíteni a komikumot és kifejezőeszközeit.

Vessünk most egy pillantást arra, hogy mely íróink műveiben lelhetők még fel a komikum elemei. Első megközelítésre úgy tűnhet, hogy az ilyen megkülönböztetésnek nincs sok értelme, mert ezek általában minden író valamilyen művében fellelhetők. Ez azoban nincs egészen így; vannak íróink akiknél még nyomelemekben sem találkozhatunk a komikummal (például Egri Viktor, Dobos László, Csontos Vilmos stb.). Másoknál viszont fellelhetők ugyan a komikum kifejezőeszközei (főleg irónia), de szemléletük alapjában véve tragikus marad (például Wurczel Gábor, Grendel Lajos).

Epikánkban az említetteken kívül főleg Mács józsef, Mikola Anikó, Fülöp Antal, Tóth Elemér, Ardamica Ferenc és Kovács Magda műveiben találkozhatunk a komikum elemeivel. Természetesen más-más arányban és különböző szinteken. Wurczel Gábor például tragikus alapállásban alkalmazza a groteszket és abszurdot. Grendel Lajos pedig hasonlóan az iróniát. Kovács Magda látomá- sos prózájának alapösszetevője a groteszk és az irónia, de az ő tipikusan tragikus szemlélete is csak ritkán vált át a komikusba (például a parabolisztikus A halálos kimenetelű álom című novellájában). Tóth Elemér és Ardamica Ferenc kötetében pedig fellelhető néhány írás, mely akár krokiként vagy stílusparódiaként is felfogható.

Bár valójában Mikola Anikó alapszemlélete is tragikus, a groteszk ötletre épült A régi kerékvágás (Irodalmi Szemle, 1975/10) című novelláját parabolisztikus szatírává formálta. Irodalmunkban nehéz lenne párját találni ennek az írásnak. A történet egy kínai fallal körülzárt boldogan vegetáló városállamról szól, ahol egy napon cápatestű torzszülöttek látnak napvilágot. Az esemény hatására különféle megmozdulások zajlanak le a városban és a történet végén bizony csak látszatra tér vissza minden a régi kerékvágásba, mert „valakik letépték az Estike szerkesztőségének épületéről a táblát és krétával ezt írták a falra: Szabad Gondolat szerkesztősége”. A parabola nem csupán a társadalmi elzárkózás veszélyeire hívja fel a figyelmet, hanem még az ökológiai és genetikai katasztrófák lehetőségeit is felvillantja.

Keszeli Ferenc már korábbi novelláiban is jól tudta ellenpontozni a humoros-irónikus szemléletet az ábrázolt jelenségek naturalisztikus keménységével. Legutóbbi szatirikus novellája a Gyehenna (Irodalmi Szemle, 1978/10) hősének pokoljárását még azzal is erősíti, hogy a hős — Tekeli Béla — pszichológus, aki tehát érti az embereket és az alapvető társadalmi összefüggéseket. Mégis „bedilizik”, mert nem tud feladni egy aprócska csomagot két pár csizmával meg egy sállal. Azért, mert az előírások, a tarifák, a normák, meg aztán a smasszerképű hivatalnokok dzsungelében az egyszerű állampolgár eleve vádlottként és áldozatként mérettetik meg.

Drámairodalmunkban Kmeczkó Mihály és Batta György első drámáiban is fellelhetjük a komikum elemeit. Kettőjük közül, úgy tűnik, Battának van nagyobb érzéke a komikumhoz, humora azonban egyelőre kimerül a nyelvi komikum könnyebb változataiban.

Líránkban a komikum elemeivel főleg gyermekverseinkben találkozhatunk. Természetesen a humor és a groteszk itt elsősorban a nyelvi szférára irányul, hisz a játékosság a célja s nem pedig a valóság megítélése. Igényes gyermekverseket írnak Kulcsár Ferenc, Simkó Tibor, Tóth Elemér, Tóth László, Varga Imre, Gál Sándor, Dénes György, Gyurcsó István, Zs. Nagy Lajos, Ozsvald Árpád.

Befejezésül pedig megpróbáljuk jellemezni humoros és szatirikus irodalmunk egészét. A tartalom és a forma dialektikája a komikus műben a tárgy, a szemlélet, a kifejező- eszköz és a zsáner egységét jelenti, követeli meg. Vegyük szemügyre, hogyan vannak jelen ezek az összetevők komikus irodalmunkban.

A komikus tárgya, forrása a helyzet- és jellemkomikum, valamint a nyelvi komikum. Ez a három szféra aztán újabb dialektikus egységet alkot, erősíti, gyöngíti, illetve feltételezi egymást.

Irodalmunkban sajnos ez az egyensúly hiányzik, az egyszerű, illetve a burleszk- szerű helyzetkomikum, valamint a nyelvi komikum dominálnak. Ez egyútttal azt is jelenti, hogy kevés az olyan mű, amelyben jellemekről is beszélhetnénk, tehát elsősorban a regény és a dráma. Valóban, a zsáner szempontjából az epikában a humoreszk, a lírában a szójátékos gyermekvers, a drámában pedig a szellemes — vagy csak szel-