Irodalmi Szemle, 1979

1979/4 - Mészáros László: Humor és szatíra a csehszlovákiai magyar irodalomban

fölényes vagy játékosan rezignált mosollyal” tekint. Turczel Lajos arra is rámutat, hogy Dubánál a humoros és szatirikus ábrázolás nem különül el élesebben egymástól, kidomborodik a; szórakoztató jelleg, és alig van nyoma nála a szaltikov-scsedrini vagy swifti típusú kíméletlen szatírának.

Természetesen azért Duba szatíráinak is van éle. Első kötetében — illetve a válogatott kötet eláő részében — az életből vett humoros témák mellett azoknak az írásoknak van szatírával fűszerezett Ize, amelyekben magának a szatírának, a szatlraírásnak a nehézségeire utal. A következő kötetekben a szocialista társadalom építésének több negatív jelenségét pellengérezi ki (Főtárgyalás, Adalékok az eladás művészetéhez, Kórszertár stb.). Harmadik kötetének utolsó írásai (Ma már nem, Botrány a jeketealap körül, Kolera a ló utcában) pedig már szatirikus novellák későbbi ilyen jellegű írásainak az előfutárai (Az elrabolt taliga, A csapfelelős). Vagyis műfajilag Duba a humo- reszktől a novella felé halad, szemléletében pedig a humortól a paródián át a szatíra felé közelít.

Äm Duba több írása csak akkor vehető igazán szatirikusnak, ha nem különítjük el a szemléletet és a kifejezőeszközt, illetve a tárgyat és a zsánert. Duba alapszemlélete a humor marad akkor is, ha kifejezőeszközeit váltogatja (paradoxon, irónia, karikatúra stb.). Nézzünk egy példát. Az Adalékok az eladás művészetéhez első olvasásra szatírának tűnik, melyben az író a szocialista kereskedelem fogyatékosságait ostorozta. Csakhogy az írásban a tulajdonképpeni komikum tárgya a nyelvi komikum lesz s így tompul a szatíra éle, nem kerül sor a felmutatott jelenség egyértelmű elítélésére.

A humorista Duba Gyula hitvallása több írása közül (Szerkesztőségi történet, Egy kritikus vallomásai, Szatíra, ól, Baj van a humorral stb.) a legpregnánsabban talán A nevető ember című humoreszkből hámozható ki. Az alaphelyzet a következő: egy zsúfolt villamos csúcsforgalomkor. Az utasok szenvedő arcú, mogorva tekintetű, hallgatag emberek, akik mellesleg feltűnően rosszakaratúak, érzéktelenek és roppant kár- örvendőek. Ekkor felszáll „a tréfás utas” és néhány „bemondása” után megváltozik a villamoskocsi hangulata. Megszületik a csodálatos nevetés, mely Duba szerint „hatalmas, legyőzhetetlen erejű természeti erő, mely az emberben elnyomja a rosszat és felszínre hozza a jót. A nevető ember nem lop, nem csal, nem gyilkol, a nevető ember megértő, elnéző és humanista. Szereti az emberiséget”. A tréfás utas, a nevettető ember tehát a humorista modellje. Magában a humoreszkben megtalálhatók azonban ennek a koncepciónak a kérdőjelei is. A tréfás utas — „idősebb, piros arcú, gutaütésre ítélt alak” (!) — ugyanis csak néhány percre enyhítette a zsúfolt villamos gyilkos hangulatát: Miután kiszállt, minden visszazökkent a régi kerékvágásba: „Óriásunk az ajtó mellett körülnéz, majd határozott mozdulattal visszalép a nyúlszőr kalapos lábára”.

Duba egyébként nyíltan is kimondta (a Csillagtalan égen struccmadár fülszövegében), hogy „a humor egyoldalú képet eredményez, rokonszenves, de sekély műfaj”. Ez azonban nem egészen igaz. A humor csak akkor eredményez egyoldalú képet, ha tárgyában, kifejezőeszközeiben, zsánereiben is egyoldalúvá válik, ha az író nem indul el a komikus szemlélet más, magasabb formái felé. Jelképesen szólva: Karinthy a humoreszkek után megírta Gulliver ötödik és hatodik útjának történetét is (Utazás Fare- midóba, Capillária). Duba legújabb szatirikus novellái és intellektuális töltetésű elbeszélései egyébként már látásmódjának változásáról tanúskodnak. Remélhető tehát, hogy megajándékozza majd irodalmunkat egy kisebbségi gulllveriádával, vagy egy garam- menti svejkiadával.

Külön említést érdemelnek Duba Gyula irodalmi paródiái. Duba módszerének a lényege az, hogy az egyes írók jellemzőnek vélt műveit karikírozva átírja azokat — vagyis persziflázsokat készít —, melyekhez gyakran torzképszerű pályavázlatot mellékel. A Karinthy teremtette egyéniség- és stíluskarikatúrát már ritkábban műveli.

Dávid Teréz 1966-ban megjelent Kásahegy című szatirikus regénye az év egyik meglepetésének számított. A regényben egy kérdőív kitöltésének ürügyén elevenedik meg Közép-Európa történelmének néhány mozgalmas évtizede. Az ötlet nem ismeretlen — epikánkban például Nagy Irén írt hasonló fogantatású elbeszélést Kádervallomás címen —, de regénnyé kerekítve eredetinek tűnik. Adva van tehát egy frappáns formai megoldás, valamint az írónő (a mesélő] tragikus és komikus élettapasztalatokban egyaránt bővelkedő, élénk emlékezete.