Irodalmi Szemle, 1979
1979/4 - Mészáros László: Humor és szatíra a csehszlovákiai magyar irodalomban
Mészáros László HUMOR ÉS SZATÍRA A CSEHSZLOVÁKIAI MAGYAR IRODALOMBAN Irodalomkritikánk az egyes művek és életművek elemzése mellett az elmúlt években egyre gyakrabban bocsátkozott irodalmunk általános jelenségeinek, összetevőinek, jellemzőinek (például a Kilencek költészetének, drámairodalmunk helyzetének, vagy akár magának az irodalomkritikának) elemzésébe. Az ilyen érdeklődésmódosulás szükségszerű feltétele egy összetettebb irodalomtudat kialakulásának, s minden bizonnyal egy korszerű irodalomtörténet megalkotásának is. Az irodalom olyan bonyolult társadalmi jelenség, amelynek megragadása nem korlátozódhat az írók életrajzára és műveik vázlatos ismertetésére. Ellenkezőleg: szinte minden jelensége önálló elemzés tárgyát képezheti, s valójában egy-egy irodalom tulajdonságainak gyakorisága és minősége határozza meg az irodalom fejlettségi szintjét. Az Írói látásmód (szemlélet) az irodalmi mű egyik meghatározó összetevője, igy a komikus szemlélet jelenléte vagy hiánya, illetve módosulásai mind az egyes műveknek, mind az irodalom egészének fontos ismérvét jelenthetik. Dolgozatunkban most a felszabadulás utáni csehszlovákiai magyar irodalomnak erre a vonulatára szeretnénk rávilágítani. Bár igyekeztünk az anyag egészét felölelni, felmérésünk és elemzésünk vázlatosnak tekinthető csupán. Kezdjük néhány elméleti kiindulópont rögzítésével. Ez tulajdonképpen nem is olyan könnyű feladat, hiszen nincs egységes humor-, illetve komikumelmélet, s a meglévő koncepciók sem alkalmazhatók teljes mértékben. Az első szembetűnő dolog az, hogy az általános esztétikai fejtegetésekkel szemben a komikus szemlélet konkrét formáival, tárgyával, eszközével, tehát alapjában véve a humorral és a szatírával kevés elméleti mű foglalkozik. Talán Leacock tanulmányait érdemes külön felemlítenünk (A humor elmélete és technikája, Humor és emberiség stb.). Az elkerülhetetlen forrásmű pedig Bergson remekbe szabott kis tanulmánya A nevetés. Bár Bergson alapkoncepciója több szempontból is vitatható, részleges eredményeit nem lehet figyelmen kívül hagyni. A másik probléma a meglévő irodalomelméleti koncepciók következetlensége és ellentétes volta. Általánosan elfogadott talán csak az a klasszikus meghatározás, mely szerint komikus az amin nevetni kell. Viszonylag megegyeznek a nézetek a komikum három alapvető formájának a megkülönböztetésében is (helyzetkomikum, jellemkomikum és nyelvi komikum), viszont eltérőek a komikus szemlélet formáinak és eszközeinek, a művek zsánereinek a felosztásában. Benedek Marcell például a komikus szemlélet következő formáit különbözteti meg: tréfa, irónia, szatíra, groteszk és abszurd. Josef Hrabák a komikus állásfoglalás (látásmód) három alapvető formájáról ír: idillikus, humoros és szatirikus. A különbségeket a következőkben látja. Az idillikus szemlélet a valóság optimista oldalait tárja fel, idealizált formában, gyakran melankolikusan és nosztalgikusan A humoros szemlélet feltárja a valóság jelenségeinek hibáit, de alapjában véve nem képes többre. A szatirikus szemlélet viszont elutasítja a hibákat, mint erkölcsteleneket, károsakat. Más koncepciók pedig megkülönböztetik a komikum formáit és kifejezőeszközeit (lásd: Vlašín a kol.: Slovník literárni teórie] A zsánerűk sokrétűségével, sokszínűségével még tovább bonyolódik a helyzet.
