Irodalmi Szemle, 1979

1979/4 - Grendel Lajos: Ködnyulak (elbeszélés)

Grendel Lajos KÖDNYULAK

(Történet — több jelöl]

Az itt egybegyűjtött eseményekről titokzatoskodva fogunk szólni, hogy maguknak is szerezzünk némi örömöt (kárörömöt), s nem csupán azért, mivel azok cseppet sem napfényesek. Amiről szó lesz, az Olsavszky-házban talált tekercsek nehezebben értelmezhető szövegrészei. Talpnyalás és irónia fedik át bennük egymást megtévesztő-tökéletesen, s az elbeszélő nem tudja eldönteni, hogy ami hajbókolásnak látszik bennük, nem irónia-e, illetve, ami ma pamfletként olvasódik, valójában nem talpnyalás-e. Az elbeszélő nincs könnyű helyzetben, a szövegeket csupán tapasztalatainak ösztönös kontrolljával és egy történelmi csőd keserű fintorával egészíthetné ki. További munkára semmi sem ösztönzi. A szövegek írójának üzenete sem (ha ugyan van ilyen), noha vélt üzenetének a többértelműsége (komiszabbul: többértelmű értelmetlensége) éppen ma — itt és most — provokálja érzékenységünket. A homályos utalások szövevénye sem felhívás az elbeszélői továbbgondolásra, de még óvatos kommentárokra sem. Az elbeszélő mégis megküzdött a szövegekkel, csakhogy földerítse annak belső összefüggéseit [a titkos ajtókat), a valóság viszont újból szamárfület mutatott neki. Tehát előreláthatóan semmi sem tisztázódik majd. Legföljebb világosabb lesz valami, amit az elbeszélő feltehetően sikerként könyvel el, de ami nem jelenti azt, mintha máris elégedett lehetne. Sőt. Eggyel több ok rá, hogy óvakodjék az olcsó belemagyarázásoktöl, bármilyen tetszetősöknek mutatkoznának is. Végső soron nem terjedhet tovább a kompetenciája a szövegismertetés szabta határoknál.

Másfelől viszont könnyű dolgunk van. A modell friss és utánozható. A város hétévszázados története frappáns cáfolata az egyenesvonalú progresszióról alkotott gyermeteg illúzióknak. Ki vagyunk szolgáltatva a „nem várt” események vaskos naturalizmusának, a valóság lépten-nyomon korrigál vagy kiegészít bennünket. Amiről szó lesz, annyira irreális, hogy szinte valósághű már. Az Olsavszky-házban talált tekercsek írójának szándéka is hasonló lehetett: minél messzebbre merészkedni a hétköznapok banális és fecsegő valóságától, ha úgy adódik, átlépni a még megfogható, a „reális” határmezsgyéjét. Röviden: mágnest tartani a vasreszelékekkel beszórt papírlap alá. Az időpont sem fontos, illetve csak annyiban, hogy nevezetes esztendő a város történetében. A törökök százhúsz évi eredménytelen próbálkozás után, 1663-ban veszik be a várat és foglalják el a várost. Jelenlétük az országban már nem botrány, hanem régóta adottság. Könnyű kiszámítani: a város legidősebb polgárának nagyapja is legföljebb húsz-harmincéves ifjú lehetett Buda elestekor. így, bár ez a hosszú jelenlét még mindig félelmetes, de már nem misztikusan, hanem — profánul mondva — paták és szarvak nélkül. A török ostrom elől csak a lakosság fele menekül el a közeli erdőkbe és mocsarakba, a másik fele a városban marad, csaknem közömbös szemlélőként, valami süket beletörődéssel a török nélkül is bizonytalan jövő iránt. Közöttük a városbíró, Boross Ambrus is.

Boross Abrust a tekercsek írója kezdetben csupa kiváló tulajdonsággal halmozza el, bár a dicsérő jelzők mögül mintha hallani lehetne az irónia vékony erecskéjének a csör- gedezését is. Ennek jelentőségét azonban hiba volna felnagyítani. Ha hinni lehet a szavainak, úgy Boross Ambrus bátor, önfeláldozó, bölcs, nehéz helyzetekben makacs, szívós és türelmes, aki elveiből jottányit sem enged. S ugyan mi okunk volna kételkedni