Irodalmi Szemle, 1979

1979/4 - Bereck József: Hazatérés (novella)

Egyébként rögtön önmagával kellett elfoglalnia magát, merthogy Geraszimov Péter, a vidéki lap korán őszülő, fiatal szerkesztője tényleg nem szerette a zsúfoltságot, következésképpen nehezen is viselte, s ilyen sajnálatos helyzetnek kitéve mindannyiszor nyomban feszengeni, reménytelenül izzadni kezdett. A meglehetősen régimódi autóbusz lépcsőin szorongva, könyörtelenül a légnyomásos ajtószárnyaknak lapítva, érthetően most sem tudott úrrá lenni, szorongásán, a valamennyi idegszálát gúzsba kötő nyomasztó érzésen, s mivel utastársai közönye láttán helyzetének jórafordulásában sem reménykedhetett, a főváros peremterületeit alig elhagyva átadta magát az önfeledt verejtékezésnek.

Szeretett városkája aránylag néptelen autóbusz-állomásán már olyan csapzottan bukott ki a túlzsúfolt, rozoga járműből, akárha kiadós szeretkezés után lenne, ám a közeli park hatalmas platánjainak látványa, valamint az ismert térséget megülő otthonos ízek, illatok egy szempillantás alatt rendet teremtettek megviselt idegzetében.

Néhány felszabadult lélegzetvétel után előrántotta és szétlebbentette keményre vasalt batiszt zsebkendőjét, gyors mozdulatokkal eltüntette halántékáról, arcáról és nyakáról a háromnegyed órás kényszerű kínlódása nedves nyomait, s úgy-ahogy csapzott haját is rendbehozta. Elfogadható állapotban kívánta ugyanis lesegíteni a buszról törékeny feleségét s az út folyamán bizonyára elszenderült gyermekét. A kókadtan lekászálódó embereket, diákokat és szövőgyári munkáslányokat sorra véve, lélekben fölkészült fele- sége őszinte meglepetésére, gyermeke tejszagú ernyedtségére, ám a busz hamarosan kiürült, a borostás arcú sofőr cigarettára gyújtott és ásított, szeretteinek pedig semmi nyoma. Hitetlenkedve körbejárta a buszt, lábujj hegyre ágaskodva be-bekukucskált a maszatos ablakokon. Semmi. Az újságárus bódéja előtt két kamaszlány vihogott, fenekükön pattanásig feszült a kopott farmer.

Geraszimov Péter, a helybeli lap szerkesztője, elbizonytalanodott. Netán az érzékei játszottak vele csalóka játékot, mint az utóbbi időben egyre gyakrabban? Az idegen környezet, a szorongás hatására jelentkeznek ezek a kényszerképzetek?

Némi tétovázás után az új lakótelep felé vette az irányt s megnyugvással tapasztalta, hogy nem kell siető embereket kerülgetnie a járdán; a kertes házak előtt azonban már régen elvirágzott a japánbirs. A városháza és a mártírok emlékműve környékén frissen nyírott fű metsző illata, a szálló teraszán tarka napernyők és önérzetesen rágógumizó lányok, az új lakótelep gondozatlan térségein nagyra nőtt tavalyi gyomkóró, a 18-as számot viselő toronyház lépcsőházában pajzán gyermekrajzok, az ötödik emelet tájékán tojásrántotta átható szaga.

Névtáblás lakásajtaja előtt megállva Geraszimov Péter, a helybeli lap fiatal szerkesztője — mint az utóbbi időben oly gyakran — egy percre eltűnődött. Arra gondolt, hogy lám-lám, szabályos agglegény-jövőt jósoló életében elég volt egyetlen ici-pici megingás, egyetlen elérzékenyülés, s az eredmény: feleség, gyermek és ez a lakás, amely tulajdonképpen összkomfortos iránya és célja mindennapi kényszerű hazatéréseinek.

Kétszer megismételt kurta csöngetését követően hamarosan kulcs fordult a zárban s felesége laza barna haja, valamint karonülő gyermeke szőke feje jelent meg az arasznyira nyitott ajtó résében.

— Egész eddig mostam — summázta napi elfoglaltságát a törékeny asszony, immár beljebb, a kínosan tiszta, de gyakori főtt ételek otthonos illatát árasztó konyhában. Geraszimov Péter pedig miután beleszagolt a gáztűzhelyen álló lábasokba, minden különösebb bevezető nélkül, apró részletekre is kitérő pontossággal elmondta hazatérésének történetét.

— Az a különös — mondta tűnődő ábrázattal, lassan, külön kihangsúlyozva minden szót —, hogy itt már nem láttalak leszállni benneteket, pedig figyeltem, szinte sorra vettem mindenkit.

— Biztos vagy benne, hogy minket láttál? — kérdezte később a konyhából, egy kissé emeltebb hangon a törékeny asszony.

— Ötszáz méterről is felismernélek benneteket — válaszolta kiabálva Geraszimov Péter a fürdőszobából, a tusoló hurutosan prüszkölő rózsája alól.

— Igen, az ilyesmi ösztönös... — kiabálta vissza a konyha, majd némi szünet után:

— Szerinted mit kerestünk mi ott?