Irodalmi Szemle, 1979

1979/4 - Bereck József: Hazatérés (novella)

Bereck József

HAZATÉRÉS

— Nem, nem tudom — mondta Geraszimov Péter, a vidéki lap fiatal, korán őszülő szerkesztője —, magam is idegen vagyok itt. — Megszaporázta lépteit, s a Hajósok Háza előtt megkönnyebbülten lépett fel a 30-asra, hogy kimenjen a külvárosba, s ott, a tüdőkórház melletti buszmegállónál, a sűrű lombozatú hársak szellős tövében cigarettázva és nézelődve, bevárja a délre tartó munkásbuszok valamelyikét.

A 15-ös városi járattal ugyan egyenesen a főváros autóbuszpályaudvarára juthatott volna, a furcsa alakú sportcsarnok közelébe, de nem szerette a pályaudvarokat, a nagy, nyílt térségeket; a zsúfoltságot és a tolongást nemkülönben. Hetenként megismétlődő kénytelen, következésképpen egy kicsit utált kötelességének eleget téve, nyomban igyekezett ki a városból, sietett haza, Szerdahelyre, ahol nem kell rohanó embereket kerülgetni a járdán, s a kertes házak előtt tavaszonként csodálatosan virít a japánbirs.

Szeretett városkáját ha valamiben elmarasztalta, akkor nem másban, mint hogy a fordulat éveiben elkótyavetyélte az egykor két regionális lapot is készítő Goldstein-féle könyvkötészet nyomdagépét. Így neki a hét minden szerdáján el kell utaznia az idegen szagoktól és emberektől terhes fővárosba, hogy néhány órás korrektori munkával és tördeléssel elősegítse munkáltató hetilapja megjelenését. Leszögezendő, hogy nem ez a néhány órás nyomdai munka esett nehezére, mégcsak a korhoz képest meglehetősen körülményes utazás sem; a szürke nagyváros idegesítő légkörét nem bírta megszokni, az emberek furcsa, izgága hangoskodását, képmutatásnak tűnő jókedvét; a levegőben vibráló feszültség, a túlságosan is szembeötlő idegenség fárasztotta ki, kedvetlenítette el újra és újra.

Magát a tördelést és a kefelevonatok gondos ellenőrzését, vagyis rendszeres ideutazása célját még kedvelte is, főleg karácsony közeledtén, amikor odakint, a komor város fölött szépségesen dühöng a tél, bent pedig a nyomda ósdi épületében, meleget árasztóan karattyolnak a szedőgépek, engedelmesen simulnak egymás mellé az ólomsorok. Meg aztán, az évek hosszú során jó barátokra tett szert a szedőkben és a met- tőrökben, akikkel munka közben vagy végeztén nagyszerűket lehet inni a közeli Merkúrban.

Azt azonban már meglehetősen kelletlenül vette tudomásul Geraszinov Péter, a vidéki lap szerkesztője, hogy közel két tucat ember gondolkodik úgy, mint ő, vagy legalábbis dolgozik itt, a környéken, a külváros valamelyik emberfaló nagyvállalatában. Megközelítőleg ennyien várakoztak ugyanis a buszmegállót beárnyékoló hársak tövében.

Arra meg aztán végképp nem számított, hogy mihelyst befut a várva-várt, ám lelke mélyén mindig is utált busz, a rozogán kicsapódó ajtaja köré tömörülök első sorában saját feleségének lazán a nyakába omló, mindig különös hajmosószerektől illatos haját, s karonülő gyermeke szőke, angyalhaj-üstökét pillantja meg.

Nyakát nyújtogatva nyomban lábujjhegyre ágaskodott, a számára oly becses két fejet azonban — még mielőtt halk figyelmeztető pisszenésre formálta a száját — elnyelte a rozoga autóbusz sötéten ásító belseje. Mire utolsóként ő maga si följutott, 3 háta mögött erőltetett szusszanással becsapódtak a légnyomásos ajtószárnyak, már le is mondott róla, hogy váratlanul felfedezett szeretteit — akárcsak tekintetével — megkeresse a masszív, közönyös embertömegben.

Nem tudta mire vélni a dolgot. Felesége és gyermeke még ágyban voltak, amikor reggel elindult napi munkájára. — Csak kilenctől van meleg víz — magyarázkodott búcsúzóul felesége —, addig hadd lustálkodjunk.