Irodalmi Szemle, 1979

1979/4 - Rácz Olivér: A szuper-robot (elbeszélés)

Félretolta a pezsgés poharat, bűnbánóan kezet csókolt. A hölgy mosolyogva szemlél- gette, puhán megfordította Fersen kezét, most az ütőerét simogatta az ujjai hegyével.

— Haragszik? — kérdezte lágyan. —Töltsön még, ha akar. Csak azért szóltam, mert nem szeretném, ha megmámorosodna a pezsgőtől...

Hát nem a pezsgőtől mámorosdott meg. Reggel mindenesetre úgy érezte, mintha Hódító Vilmos, Oroszlánszívű Richárd (The Family Fersen — III. kötet, 317. oldal), Casanova és Don Juan egyesült szelleme szállta volna meg. Az ablakhoz lépett és kidüllesz- tette a mellét. Aztán a nagy állótükör felé fordult, meztelen felsőteste izmait játszatta. Erős És Diadalmas Férfi ő. Bizony.

Ekkor azonban váratlanul az eszébe ötlött valami. Elbizonytalanodott, a homlokát ráncolta. Szultánokhoz és Salamon királyhoz illő éjszaka volt. Ámde. Ámde és viszont... A fene egye meg Boll-t. A magasságos ég rogyjon rá arra a csirkefogóra. Az a lebegő szakállú, köszörűkövön pedálozó úristen rogyassza rá az eget Boll-ra.

Elfordult a tükörtől, a tálalóhoz robogott, felhajtott egy pohárkával. Aztán még eggyel. Erős És Diadalmas Férfi. Az istenfáját.

Visszaszáguldott a tükörhöz, onnan bámulta a nőt. így, tükörből nézve, talán még szebb volt. Fersen szeme kiguvadt. Az istenfáját. A hétszentségit.

A hölgy érdeklődve, ragyogó, enyhén feketére árnyalt szemmel figyelte a tükörből.

— Mi van, cicamókus? — kérdezte kíváncsian. — Valami zűr van? Hol a hézag? Óriási voltál — szögezte le tárgyilagosan, és jóllakott párduc módjára kiadósat ásított.

— Ne hívjon cicamókusnak — mordult fel Fersen bőszen. — A nyavalya törje ki Boll-t. Még ma kinyírom — jelentette ki fogcsikorgatva. — Pomádés fejű lator. Tudhatja, hogy nem vásárolok használt árut! Másodkézből! Még ma kibelezem!

A hölgy meglepetten ült fel az ágyban. — De drágám! — kiáltott fel méltatlankodva. Ám ekkor váratlanul megvilágosodott előtte a helyzet, kuncogni kezdett. — De hiszen mondtam, hogy egy vén olajmágnás számára készültem — magyarázta. — Vagy nem mondtam? így vagyok beütemezve. Az öreg mókus külön kikötötte. Hetvenéves volt — mondta szemérmesen. — Fiatalasszonyt akart, nem ártatlan libát...

Fersen rábámult.

— Mi van?

— Én tisztességes lány vagyok — hadarta a hölgy önérzetesen. — Illetve fiatal- asszony. Ö, nem is tudom ... De ha akarod, átütemeztethetjük. Bár szerintem igazán nem lényeges. Főzzek feketét?

És ezzel újra minden rendben volt, és minden nagyon jő volt és nagyon célszerű volt, és minden nagyon szép volt, és mindenki nagyon örült, és mindenki kacagott, és Fersen fölöttébb boldog volt.

Néhány nap múlva kegyesen feltárcsázta Boll-t. Ezúttal a képernyős készüléken. Boll még pomádésabban ragyogott, mint máskor, és Fersen nagylelkűen közölte vele legteljesebb megelégedettségét. Az áru kifogástalan volt.

Az áru ezalatt ott ült Fersen foteljének a karfáján, karcsú lábát lóbálva, jobb karjával a férfi nyakába csimpaszkodva, bal keze ápolt ujjaival Fersen fülcimpáját birizgálva.

— Hát igen — mondta, amikor Fersen letette a hallgatót, és szórakozottan kiadósat csavart Fersen fülcimpáján.

A férfi felszisszant. Ám a hölgy észre sem vette: egyébbel volt elfoglalva.

— Hát igen — sóhajtotta még egyszer, majd elgondolkodva, ábrándosán Fersen feje búbjába suttogta: — Arra gondoltam, hogy elvehetnél feleségül. Anyakönyvvezető előtt meg minden ...

Fersen kiszabadította a fülcimpáját, hátra tekerte a nyakát, a hölgy arcába bámult.

— Mi van? — kérdezte elképedve.

— Törvényesen. Nászindulóval. Tra-rara tra-ra-ra-ra ta-tam-tam ... Mi van abban? ... A vén muki — az olajmágnás — magyarázta buzgón — kifejezetten házassági ígérettel ütemeztetett be. Tehetek róla, hogy még az esküvőnk előtt kinyiffant? Megártottak neki az izgalmak. Pedig életében mindössze egyszer látott. A depóban. A kezemet csókolgatta és a karosszériámat tapogatta az ujja hegyével. Már akkor lila volt a tokája meg a szeme alja. Felszaladt benne a pumpa. Röhögnöm kellett, de nem tehettem: még