Irodalmi Szemle, 1979

1979/4 - Rácz Olivér: A szuper-robot (elbeszélés)

Rácz Olivér A SZUPER-ROBOT

— Hat is elég lett volna, Lizi — diinnyögte Fersen kedvetlenül, miután hét késszúrással megölte kedves nejét. — Vagy akár öt is — mondta, s kimerültén megtörölgette- verejtékező homlokát. A konyhakést a nagy szobapálma mögé hajintotta.

Nem valami szép dolog. Konyhakéssel.

Egy közönséges, bolti konyhakéssel! Brr. Amikor ott van a ceyloni tőr. (Maga a markolat egy vagyont ér, nem beszélve a drágakövekkel kirakott tokról.)

Fersen restelkedve megvakargatta a feje búbját.

Nem, ez még nem fordult elő a Fersen-család történetében (The Family Fersen — King’s Ltd. London). Gyilokkal, buzogánnyal, méreggel, az igen.

Fersen ezen kedvetlenül eltűnődött.

— Méreg? Na nem! Nincs az a méreg, amely ezzel végzett volna — pillantott borúsan a lába előtt heverő hullára. — Méreg? Megitta még a vitriolt is. — Ezen ismét eltűnődött. — Létezik olyasmi, ami erősebb a vitriolnál? Biztosan létezik. Nahát, ez azt is benyakalta volna. Atyaisten, hogy ez mit össze ivott!... Ivott? Vedelt! Francia konyak, olasz pezsgő, orosz vodka, kubai rum — na nem! Na nem!

Ettől újra dühbe gurult. Előre hajolt, mogorván szemügyre vette a hullát. Annak mindegy volt: konyhakéssel, hát konyhakéssel.

Fersennek is mindegy volt. Az ősök pedig (The Fersen Family — King’s Ltd.) pedig tehetnek egy szívességet. Nem nekik kellett Lizával élniük.

— Teszek az ősökre — mordult fel hangosan. Kelletlenül a távbeszélőhöz lépett. Tárcsázott, fülelt, morgott.

— Na végre. Hála a magasságosnak! Mi van — maga fényes délben is alszik? — vakkantotta bele a beszélőbe. — Maga az, Boll? Hall engem, Boll?

— Természetesen, uram. Elnézést uram: azt hittem, a képernyős készülék berregett ... Nem óhajt átkapcsolni a képernyősre? — recsegte a drót túlsó végén készséges- kedő hang egy szuszra. — Én mindig a képernyőst használom. Szeretem látni azt,, akivel beszélek, ön nem?

— Nem mindig. Nem mindig — válaszolta Fersen sietve, és lehunyta a szemét. Sajnos, lehunyt szemmel is látta. Éppen eleget látta már életében. Dögvész. Fényesre- nyalt haj és egy dögutálat keskeny, hódító bajusz. Vajon mivel keni? Pomádéval? Avas kocsikenőccsel?

— Na ide figyeljen, Boll! Figyel? Bajban vagyok. Megöltem ezt az izét. Érti?

___

M

i van magával? Megint elaludt?

De a hang másodpercekig tagolatlanul hápogott, mielőtt képes lett volna felfogni Fersen szavainak az értelmét.

— Na nem! Ön viccel velem, uram! Űnagyságát??!... Lehetetlen!... Ne kapcsoljunk át mégis a képernyőre? Szeretném látni az arcát, ha nem haragszik. Ugye, viccel velem?

— Nix. Ennek semmi köze az ábrázatomhoz. Megöltem. Passz. És most itt fekszik, kinyiffanva.

— A Krisztus szent sebeire — de hát miért? ... Úgy értem, sohasem említette, hogy nincsen megelégedve őnagyságával...

— Nem, a fenét! Maga is tudja, hogy úgy vedelt, mint egy szabadságos matróz — mondta Fersen szemrehányóan. — Vedelt meg botrányokat csinált meg szórta a pénze-