Irodalmi Szemle, 1979
1979/1 - Dobos László: Hólepedő III. (regényrészlet)
— Megvitatjuk a dolgokat, segítünk ... — Hogyan? — Társaságot szervezünk, ismerkedés lehetőségeit... Behívatta a nemzeti bizottság elnöke is, kevés szavú, nagydarab ember. — Ha gondja van, miért nem mondja? El akar menni? — Igen. — Ki bántotta? — Senki. — Mit hiányol? — Rendesek hozzám, de ez nem minden. — Megszerették a fiatalok is... Tiszteljük, rokonságot kínálunk magának, jó falu rokonságát __ — Így döntöttem. — Megakadályozom ... — Ne tegye, kérem. Eljött hozzá két vénkisasszony kollégája. Eddig hiába hívta őket, mindig találtak kifogást, most jöttek invitálás nélkül is. A hír hozta őket meg a kíváncsiság. Kérdezték a lányt, sajnálkoztak, sóhajtoztak, könnyeztek is, de nem tartóztatták egyetlen szóval sem. — Okosan teszed, ha mész — mondták búcsúzóul —, itt az élet egyetlen várakozás, s legtöbbünknek reménytelen. Búcsú nélkül ment el. Érezte, ha még egyszer vallatóra fogják, nem lesz ereje kitartani elhatározása mellett. Földre szegett fejjel ment ki a faluból. Nem akarta látni az ablakokat, amelyek annyi estén világítottak felé. Három év múlva ismét a város dzsungelébe zuhant, örvénybe, amely felfrissítette, fölemelte, napokig csak az utcákat járta. Lépésről lépésre foglalta vissza az ismerős helyeket, a korzót, a Duna-partját, a parkokat, az óvárost. Korábbi ismerősei közül nem hívott fel senkit. Kötelezettségek nélkül jutottak az igazgató szavai, a „tabula rasa”, tiszta lappal akart indulni. Gondja a lakással kezdődött. Hirdetést közölt először, másodszor, sokadszor. Semmi. Szép, tiszta büszkeségével nyakába vette az utcákat, előbb a belvárost, majd a valamikori palotanegyedet. Mintha valami láthatatlan kéz vízbe dobta volna, egyre nagyobb köröket vetve haladt a városból kifelé. — Nincs kiadó szobájuk? Ezt ismételte mindenütt. Csöngetett, ajtót nyitottak, s ő mondta a magáét. Sok helyütt válaszra sem méltatták. Le a lépcsőkön, fel a lépcsőkön. Ujjai helyén már előre érezte a csengő hideg gombjának érintését, aztán rácsapott a hirtelen berregés. — NincL. kiadó szobájuk? Első nt.p még élvezte is. Figyelte, nézegette a bejáratokat, a tisztaságot, az ajtók szabását. — Nincs kiadó szobájuk? Másnap már a névtáblákat nézte, a neveket, a címeket, a rangokat. S a válaszok hangsúlyát, ahogy elutasítanak, lemondanak. Szép, nagy szobák biztonságából milyen könnyű azt mondani: — Nincs. Vagy: — Sajnálom. — Nincs kiadó szobájuk? Harmadnap a lépcsőket, ajtókat már nem is látta, nem érzékelte a csengők hangját sem. Minden összefolyt előtte. Az arcokat figyelte, a szemeket, sajnálkozást vagy részvétet kívánt maga iránt ébreszteni. — Nincs kiadó szobájuk, kérem? Negyedik nap elfáradt, elöntötte a közöny. Sohasem hitte, elég három nap, és érzékszervei elzsibbadnak. Ment, lépegetett, nem nézte az utcák nevét, nem számolta a lépcsőket, nem érdekelték a névtáblák, címek, rangok... Ha megfogözik az emberben a közöny, egybefolynak a dolgok, mint mikor összeöntik a színeket. — Nincs kiadó szobájuk, kérem?
