Irodalmi Szemle, 1979
1979/1 - Dobos László: Hólepedő III. (regényrészlet)
Ötödik nap már fásult volt és nagyon fáradt. Nem ment be minden házba, csak úgy találomra. A királyokra gondolt irigykedve, nem voltak ilyen gondjaik. Aztán a szegény ember fiai jutottak eszébe, akik az Öperenciás-tengeren túlról indultak a világba. Űk vajon mit cselekedtek volna ilyen helyzetben? A mese reményt szült, amibe belekapaszkodott. — Nincs kiadó szobájuk, kérem? Hatodik nap már haragudott az emberekre, rossznak, gonosznak, önzőnek vélte az egész emberiséget. Hetedik nap kiköltözött az állomásra, bőröndjeit beadta a megőrzőbe, maga pedig ténfergett, ácsorgott s lopva-lopva szunyókált. Nyugta nem volt, szemtelenkedtek vele folyton. Ha rendőrök jöttek, odaállt a menetrend tábla elé, és a vonatok indulását tanulmányozta. Megszaporodtak a köd foltjai, bokrok sűrűjéhez ért. Ágakba fogózott, kis lépésekkel haladt lefelé, mintha szakadékszél korlátjaiba kapaszkodna. Hajára, arcára, ruhájára rászitált a köd. A végtelennek tűnő fehérség valószínűtlenné tette a dolgokat, a tájat, az emlékeket s magát a lányt is. Gyámoltalan botorkálását valami képzelt távoli pontról próbálta nézni: esetlen rovarként, reszketve vergődött egy fehér szörny teste alatt. A köd ellenség, magányom érzése itt sokszorosan felfokozódik: félek. Ebben a fehérségben meg lehet őrülni. Kiáltok, határozta el. Nem jött a szájára hang. Hiába szólítanék akárkit is. Ha sokáig maradok, elvesztem látásom, megvakulok, a világ szélén állok. Minden a ködön kívül van,, a hajók, a harangok, az emberek, mintha a föld túlsó oldalán élne mindenki más. Vissza kell jutnom ... Sáfáni körbefutásom egy pillanatra megszakadt, kizuhantam a hintából... Most kellene valamit elhatároznom ... Alaktalan óriás ablakok nyíltak a köd falába. Megkönnyebbült. Barlangok torkába lépett, aztán térség tágult elé, fűre borított vászonból sokféle út nőtt, s valami láthatatlan kéz megemelte, lobogtatta a vászon rojtos szélét. — Aréna — csúszott ki a száján —, az arénákban van így. — Torreádor fiúk, hol vagytok? — szólította az ismeretlen messzieket. — Torreádor fiúk ... Játszott a lánnyal a köd: vetkőzött, öltözött, elbújt, megjelent, hatalmas volt, darabokra szakadt. Végül már csak foltokban élt. Elérte az autót, beült, és magára csapta az ajtót. — Manó, Manócska — becézte a bábut. — Most megmutatjuk a ködnek. — Begyújtotta a motort, várt néhány pillanatot és elindult. Ködfoltok úsztak az úton, rárohantak a járműre, majd belevesztek a szürkületbe. A lány nem nézett a visszapillantó tükörbe, irtózott a köd látványától. Fokozta a sebességet. Ismét száguldani akart. Uralni az országutat, az autót, külön hallani a motor hangját, a kerekek surrogását, a kilométerkövek tovasuhanását. Belerohant a ködcsomókba, az elsőbe, az ötödikbe ... Testében elindult valami aprócska reszketés, előbb csak bizonytalanul, eltűnt, majd előjött, aztán egybefolyt, s egyre közelebbről, erősebben érezte, hogy elveszti nyugal- mát. j Valahányszor átrohant egy ködfolton, elégtételt érzett. — Nesze neked, köd — mondta Manónak. — Alattomos vagy és gonosz, vakká akarsz tenni, az erősebb én vagyok. A köd alaktalan foszlányokban terült az útra, a jármű belerohant a tejfehér alagút- ba, szem elől veszett, aztán előtűnt. — Ne félj, Manó, ismerem az utat, a kerekek is tudják a járást... Mosolyogj, Manócska, nemsokára otthon leszünk, megfürdünk és jöhet az éjszaka. Csak az első ütközés fájdalmát érezte, zuhanásba szédült, vele együtt zuhant az autő, az út, a folyó, a köd, a hegy, a nyugtalanság, minden, amit az előző percekben látott vagy érintett. Az üvegcsörömpölés fültépő zaját, ezt regisztrálta utoljára . . . Valahol a hegy oldalában fakadt az ijesztő zaj, onnan folyt lefelé az út széléhez, rá a rétekre. Az üveg-
