Irodalmi Szemle, 1979

1979/1 - Dobos László: Hólepedő III. (regényrészlet)

Hogy ki milyen állapotban leiedzett, lemérhető volt a használt szavakból. Az anyagi ranglétra legalsó fokán a kezdő magányosok álltak, tehát én is.

Ezek ruhadarabokban gondolkodtak, pulóverekben, szoknyákban és pár cipőkben. Ilyenek eszik a legtöbb kenyeret és tejet... A tollasodás első foka, amikor a községi vagy iskolai lakásokból kirakják a kölcsönzött bútordarabokat. Az ilyenek már italt is tartanak otthon, csípős, marós házipálinkát.

Ezután a motor szédülete következik. Van, aki szükségből veszi, van, aki flancöl vele. Persze, ebben már benne van a menés; a világot járás szándéka is. Előbb csak a falu utcáján, aztán a szomszéd községig és vissza, s folyton hosszabbodik az út: a városba, városokba, országhatárokon túlra.

Valahányszor elsuhantak mellettem a fényes autók, sajnáltam, hogy nem születtem férfinak. A menés számomra élmény, gondolkodás. Mikor elindul előttem egy jármű, úgy gondolom, gazdái elrugaszkodnak a földtől. Ha nem jutnak is messzire, mindegy^ mentek, forogtak, kanyarogtak, láttak fákat, réteket, százféle házakat. Aki útra ,kél, az én szememben az mindig több, mint aki otthon marad és szomorkásán integet.

A látogatások ajtót nyitottak előtte, láthatta az élet hasonló és eltérő lehetőségeit: falakat, bútorokat, függönyöket, az ember kérkedő vagy szerénykedő arcát.

Hívták, és ő jött. Olykor gondolatban hamarább érkezett, mint várták. Váratlanul jelent meg a kapuban, bekukucskált az ablakon, megnézte, milyen is az emberek arca, mielőtt kézfogásra nyújtják kezüket, és ábrázatukra költözik a szívélyesség. Többet akart tudni, mint amit mutatnak magukból; végigtapintani az idegszálaikon, fel egészen az agyig, ahol napi, pillanatnyi életük mozdulásai összképpé szerkesztődnek.

Mit gondolhatnak rólam, mikor meghívnak, és én igent mondok?, kérdezte magától. Férfi ismerőseim felől nem faggatnak, tapintatosan összebeszéltek a hátam mögött:

— Erről ne kérdezzétek! ...

Szinte élvezi, ahogy megkerülik, akár a járhatatlan földet, erdőt vagy mocsárt így minden alkalommal oda kerül, ahová a legkevésbé kívánkozik, a beszéd szélére. Szépen, elegánsan, csupa szívélyességből hallgatnak arról, ami a legjobban érdekli őket, társtalanságáról. Egyedül a tornász felesége mondta ártatlan jóakarattal:

— Kommendálunk neked valakit, egy ilyen lány nem veszhet így...

Nem ellenkezett, lesütötte a szemét, és hallgatott, úgy érezte, piaci kíváncsiskodók közé lökte valami nagyszájú kofa.

A látogatások után rendszerint elkísérték a kastély kapujáig, s onnan egyedül ment tovább. Betonjáró vezetett a főbejárathoz. Ha nem is látott rendesen, a lépések száma szerint tudta, hol jár: a jázminbokroknál, aztán a rózsaágyásoknál, a virág háromszögeknél, utána a nyolc fenyő következett, a három utolsó ezüstlevelű, ágai érdekesen elválnak a sötéttől, s végül a nyárfák. Mire idáig ért, megkönnyebbült, otthon volt.

Az ilyen látogatások alkalmával ráragadt a ház melege és szaga, s elhozta magával. Néha még a ruháját is megszagolta, élvezte az idegen, másféle illatot. Mintha valami láthatatlan ember lett volna vele a szobában, aki lépeget, lehajol, az ajtóhoz megy, kinyitja a szekrényt, éppúgy, mint ő, csak éppen nem látja.

— Manó ... Manócska — szólongatta a bábut.

Az üvegszemek némán, tompa ragyogással néztek a kérdezőre.

Odaállt az ablakhoz, s nézte a sötétet, meg a falu fényeit. Az ablakok szögletes világosságát legömbölyítette, a sötétség foltjaiból szentjánosbogár-hátat képzelt maga elé, azt pöttyözte tele nagy gyermekszemekkel.

Végigvizitelt minden kollégát, először.

Hívták másodszor is. Rájött, hogy vannak hívások, amelyeket nem szabad elfogadni. Az első vizit fogadtatás. És a második? Ha barátság, rendben van, de ha nem az, körbe forognak a szavak, s udvariassággá zsugorodik a jószándék. Viszonozni kívánta a feléje nyújtott kedvességet, de hogyan?

Mivel viszonozhat egy lány, akire azt mondják szép, csinos, mivel viszonozhat kedvességet, szívélyességet, meghívásokat, barátkozást? — Csak azzal a pénzzel fizethetek, amit nekem is a markomba számoltak, tűnődött. Ezzel pedig kezdődne minden elölről, a félreértések, a féltékeny dühök, a gyámolatlan csábítások.

Egy lehetősége volt még a szórakozásra, ha hivatalos embert vendégeltek a falu-