Irodalmi Szemle, 1979
1979/3 - NAPLÓ - Varga Imre: Mihályi Ödön
kis kúriában; ebből Is abból is a petróleumlámpa csödes, autonóm poézise áradt.” A költői hangját megtaláló (de polgári helyzetéből menekülni vágyó) Mihályi költészetéhez és személyiségéhez közelebb kerülünk, ha tisztázuk, milyen lehet a vidékre és nemzetiségi helyzetbe került „világpolgár” közérzete. Ha a csehszlovákiai magyar vidéki költők és parasztlírikusok köteteit olvassuk, szembetűnő bennük a nacionális motívumok bősége. Az Ady-hatás. S csak ezek után következik a vidéki élet, a szántóvető életforma nehézsége, mint téma. A bogdányi kúria lakójának verseiben nemzetiségi mondanivalóra még elvétve sem bukkanunk, s a vidéki életet is felülről, európeerként nézi. Sohasem a környezetet, a létformát transzponálja poézissé, hanem benső állapotokat, lélek- helyzeteket. S diákköri tollpróbáitól eltekintve, a kötött formát nem használja; ellentétben a rurális-nemzetiségi versel- getők többségével. Ebben nyilván szerepe van a költői indulásának is. Mihályi gimnáziumi tanulmányait Budapesten kényszerül befejezni, kassai piarista oktatói ugyanis nem nézik jó szemmel a közép- iskolás újságírói, költői ténykedését. A fővárosban, nyilván Kassák és köre hatására, ízlése megváltozik, s a borongós- rímes tolipróbáit aktivista szabadversek váltják fel. A Tettben és a Mában közöl, majd Gömöri Jenő lapjában, a Tűzben. A proletárdiktatúra összeomlása után hazatér Kassára, s ott részt vállal a kommunista emigráció munkájából. Elvei, haladó nézetei a balodali mozgalmakhoz kötik, élete vége felé kapcsolatba kerül a Sarlóval is. Az ő versbe emelt vidéki világa nem a maradi politika igazolása. Nemzedéktársához, a keleti fronton fiatalon eltűnt Sáfáry Lászlóhoz hasonlóan a faluban, a vidéki emberekben a modern élet lehetőségeit keresi. Jó érzéke persze nem mellőzi a helyi színeket sem. A magyar avangardnak formát kellett rombolnia, s azon melegében újat kialakítani a régi helyett. Az új mondanivaló friss nyelvet kívánt: a költészet Kazinczy korához mérhető nyelvújító buzgalommal igyekszik fölzárkózni a megújított európai lírához: a német, francia és olasz vezércsoporthoz. A századelő versírója lázas igyekezettel igésítette a főneveket, német mintára szokatlan igekötőket használt. A költői kép tisztaságát számonkérni ebben a csoportos lázbeszédben tüntető aggályoskodás volna: a zabolátlan sorok metaforái, hasonlatai a képzavarig merészek. Higgadtabb korunk — becsülve persze az útnyitók merészségét — finnyásan utasítja vissza a versnek ezeket az ízetlenségeit, s a mai költő-olvasó — tapasztaltabb, „igényesebb”, „felnőttebb” lévén elődeinél — furcsállva ízlelgeti a bécsi vagy párisi kávéházi lámpák alatt írt szabadsorú kinyilatkoztatásokat. Olykor-olykor a német vagy a francia színek átütnek a vers magyar szövetén; a külföldi minta közelsége, a sok bepótolnivaló s az újító versengés szelleme nyilván nem hagyott az érlelésre, a magyarosításra időt. S versújítóink java része autodidakta volt. Maga a főmester Kassák és közvetlen tanítványai, ellenlábasai közül is sokan. Nem voltak tanult nyelvészek, s némelyek e társaságból nyelvalakítónak is kontárok. Mindezt jó visszaidéznünk akkor, ha az avantgarde nyelvi újításairól, hapax legomennonjairól és témaforradalmáról beszélünk. Hasznos munka volna összeállítanunk a századelő magyar izmusainak szótárát. Benne minden bizonnyal helyet kapna Mihályi Ödön nyelve is. Ebből egy kis kóstoló: pirkad az út, lámpásom körében messzit építek, állom magamat (bécsi módra, minden bizonnyal!) kétlaki fény, zászlózott kedvem és így tovább. Alaposabb elemzések feladata, hogy — mint mondani szokás — az ocsút elválassza a búzától, a modorosságot a funkcionális újításoktól, a lényegeset a járulékostól. Mihályi modoros újításainak száma a halála előtti évben közreadott kötetében (címe: Galambot várok) megritkul, a konstruktivitás viszont munkafogásból szerkezetté és látásmóddá válik, s itt-ott már magyaros szójátékokra is futja a nyelvi készletből (mint az akasztott... lógtam át e napot). A helyzetében megcsalódott földbirtokos és a pesszimizmusát, elégikus hangulatait egyre tisztábban, zengöbben kifejező lírikus, szűkülő témakörével, ám telje- sedő-gazdagodó nyelvi, kifejezésbeli eszközeivel vajon hová jutott volna? Ha életben marad, költői műve készülődésénél, hangpróbáknál többé alakul? Vagy pedig megváltó sorsa volt a halál? Mi már csak kérdezni tudunk. Varga Imre
