Irodalmi Szemle, 1979

1979/3 - NAPLÓ - Varga Imre: Mihályi Ödön

sr^iPíL/o)

Mihályi Ödön

{1899—1929)

Noha számos tudós monográfiát kapott már a csehszlovákiai magyar irodalom, s főleg rész jelenségeket vizsgálókat, az avantgard indíttatású életpályákat kutató írások viszonylag kis számban szerepelnek közöttük. Irodalomtörténészeink Forbáth dadaista-konstruktivista korszakát szükséges rossznak tartják, a dadaista Kudlák Lajos nevét legföljebb megemlítik, Földes Sándor expresszionista formalizmusát a valóságnál enyhébbnek láttatják, s Mihályi Ödön avantgardizmusa is kevesebb nyugtázó szót kapott az utókortól, mint amennyit megérdemelne. A nacioná- lis témákat földolgozó s XIX. századi mintákat követő verselményektől mindenesetre kevesebbet.

Mihályi Ödön nyolvcanéves lenne, ha élne. Am szűkre szabott élete, lírai életműve s emberi sorsa is csupán készülődés volt. Indulásának idején lázadások, nagy változások elé írta verseit, az igaz testvériséget várva türelmetlenül, s az új század elesettjeinek, nyomorultjainak, a prostituáltaknak, parasztoknak kér helyet a poézis szentélyében. S mikor emberként látszatra megállapodik, a világpolgárból, avantgardista körök lázadójából gazdálkodóvá lesz édesapja bogdányi birtokán, megint készülődik: vissza a múltba, régi barátai közé, hosz- szú utakra, vagy irány és cél nélkül, bárhová. Iróniával nézi akkori életmódját: asszonyát, fiát, lakását, a bőséges ebédeket, vacsorákat, havi háromezres bevételét, az olvasgató-írogató gazdálkodót:

Hát évoé élet, majd csak átcsúszunk

a sáron,

jól telt gyomorral, prémes, nagy

bekeccsel,

6, meg ne fázz, 6, meg ne éhezz, ó, jaj

ne ásíts,

szét foszlik a varázs és pőrén maradsz.

Elégiák s önbecsmérlő versek váltják egymást a földtulajdonos Mihályi „átmeneti” idejében. S ebből az átmenetiségből a költő már nem tudott kitörni, az örökös útra készülő, kalandokra vágyó embernek a véletlen harmincéves korában véglegesen lezárja útját. Egy autóversenyen (szívességből?, kíváncsiságból?) beszáll barátja kocsijába; fölborulnak — Mihályi meghal. Egy évvel halála után, 1930-ban, barátjai és tisztelői összegyűjtik legjobb verseit s néhány prózai írásával együtt meg is jelentetik Felszökő föld címmel. Előszót Lesznai Anna, Ignotus és Márai Sándor írtak a könyvhöz. S csaknem negyven év múlva jelenik meg az újabb válogatás Déry Tibor előaszavával:

„Lénye maga volt a szelíd költészet. Szép szál férfi, vállas, izmos, de magas homlokú, széles arcán a múzsák bélyege: az állandó bocsánatkérő mosolyt; így él tovább emlékezetemben. Barátságunk későn kezdődött s csak néhány évig (haláláig) tartott, ő Kassa melletti kis birtokáról, én Pestről szőttem szálait, de nem emlékszem szelíd szeretetének egyetlen melléfogására, egyetlen kihagyására, sem magázódásunk, sem későbbi tegeződésünk idejéből; egyenletesen, hibátlan arányérzékkel állt helyt személyes találkozásainkon csakúgy, mint a bogdányi birtokon, vendéglátó asztala mellett. Kettős sugárzással hatott rám, ki akkoriban még nem ismertem a magyar vidéket: nemcsak lényének állandó költői készenlétével, hanem »vidéki«, gazdálkodói életével is a