Irodalmi Szemle, 1979

1979/3 - FÓRUM - Gágyor Péter: Tűnődések két ősbemutató ürügyén, kritikáról színházról, drámáról

általánosítások segítségével jut el a katarzishoz. Ez a „legjellemzőbb általánosítás” egyszerre vonatkozik az adott kor társadalmában élő emberre és a civilizációs fejlődés bármelyik szakaszában élő emberre is. így válik kortársunkká Väinämôinen, Elektra, Hamlet és Örkény Tótékjának őrnagya. Nekünk, a csehszlovákiai magyar drámairodalom szomjazóinak így egyáltalán nem mellékes az a kérdés, hogy a megnevezettek és társaik mellé, mikor sorakozik fel a mi drámahősünk is. Ezért nem állíthatjuk alacsonyabbra a mércét. Ha elsődrámás szerzőkről van is szó, ha bármennyire is hagyomány nélküli a mi drámairodalmunk, minden új műben a „felsorakozás” lehetőségét kell keresnünk. Sajnos, a két ősbemutató ezt az igényt nem elégítette ki bennünk.

MENEKÜLŐ DRÁMA, MENEKÜLŐ HŐS

Kmeczkó Mihály Mint fű fölé árnyék című drámájának a legnagyobb értéke a társadalmi ábrázolás szándéka. Egy népcsoport égető sorskérdéseit kívánta — drámairodalmunkban elsőként — színpadon ábrázolni. Egy riportot vitt a színpadra, amit igaz, nem a dokumentumjáték eszközeivel, hanem a groteszk játékossággal akart drámaivá tenni. Kmeczkó jó irányban indult, de a „jellemző általánosításra” ő Is képtelen volt.

A Mint fű fölé az árnyék hiányosságait két szempontból osztályozhatjuk. Az elsőhöz a móriczi idézetet választom vezérfonalnak. Nemcsak azért, mert Kmeczkó művéből hasonló szándékok bogozhatok ki, mint Móricz nyilatkozatából, hanem azért is, mert a jellemző általánosításokat illetően Kmeczkó dramaturgiai tévedései rokoníthatók Móri czéival.

Szerzőnk túl sokat akart elmondani és a mellékmotívumok sokasága egyetlen motívum kibontására sem hagyott lehetőséget. Kmeczkó a szenvedélyeit nem tudta objekti- vizálni és minden felbukkanó feszültséget, problémát besorolt, elpanaszolt. Az ilyen terjengősség, „szabadjára engedett fantázia” talán még egy regénynek is a kárára volna. Ahhoz, hogy „a színház akusztikájában egy szó” súlya egy regénykötettel felérjen, nem rejthető a szó a szavak sűrűjébe; olyan szavak közé, melyek aligha növelik a kiválasztott szó értékét. A szó értékének pontatlan megítélése a gyakori közhelyek mellett leginkább a darab dalbetéteiben szembetűnő. Ezek a dalbetétek szavaik értéke alaján ironikus songoknak minősíthetők, a dráma szerkezete szempontjából viszont éppen ellenkező a küldetésük.

Móricz és Lukács megegyeznek abban, hogy a dráma filozófiai kultúra nélkül elképzelhetetlen. Ragaszkodjunk itt inkább a Lukács-idézethez, elemzésünk másik szempontja miatt. A már említett közhelyek Kmeczkó drámai nyelvének leggyakoribb vétségei voltak: bölcsesség, poézis és reprika gyanánt használta őket a szerző. Árulkodó jele volt ez a „hiányzó filozófiai kultúrának”. Nem az axiomatikus filozófiai tételek megfogalmazását hiányoltam a drámában, hanem a filozófiai hátteret. A szereplők be- szédmodora heterogén volt; vagy a rusztikus falusi nyelvezet felé közeljtettek, vagy pedig fölébe emelkedtek annak, de nem a gondolatiság irányában, hanem a közhelyesség felé. A közhely alkalmazását a drámában csak akkor lehetne elfogadni, ha a dráma a közhelyhasználat okait is indokolná. S így Kmeczkó drámája, bár nem sorolható egyértelműen egyik drámahelyettesítő lukácsi kategóriába (iránydráma, retorikus játék) sem, mindkettő negatívumaiból hordoz valamennyit.

Kmeczkó drámájának a főhőse, a riporter a dráma folyamán, ahelyett, hogy jelleme kikristályosodna, profilja határozott körvonalakkal kirajzolódna, egyre határozatlanabb, elmosódottabb lesz. Mintha kilépne a játékosságban oly szegényes játékból: mintha a végén már nem vállalná kezdeti önmagát, mintha menekülne valamitől. A dráma így egyre inkább a körülmények drámai összecsapását sugallja, s nem az emberekét, holott a dráma törvénye, hogy a tragikuma és katarzisa kiemelten emberközpontú (még ha istenek vagy állatok is a szereplői). A sodródó (kisodródó) hős nem hős, és nem drámai.

Kmeczkónak jogosan vethetik szemére a kritikák a játékosság hiányát, illetve színműve szögletességét, merevségét. Ezzel szemben Batta Gyögy játékára a Kakastáncra egyedül a játékosság a jellemző. Öncélú, felületes játékosságból akart drámai formát és tartalmat építeni. Batta művét a bemutató után „mensoid”-nak neveztem, ami alatt a kisebbségi irodalmunkban még ma is nemegyszer fölbukkanó dilettantizmus és a modern irodalmi stílusirányzatok (abszurd, abszurdoid) későn ideérkező stílusjegyeinek