Irodalmi Szemle, 1979

1979/3 - FÓRUM - Tőzsér Árpád: Realista költő a szélben

A bevezető képek letargiája magyarázatot nyer: a tanácstalanság az „újraserkenés" előzménye volt. A Nyári impressziókat akár határversnek is felíoghatjuk: együtt van benne a költő korábbi fejlődési szakasza s mai állapota.

Mikola Anikó verseiben lépésről lépésre nyomon követhetjük a költő belső fejlődését. Ö ebben is realista: verseinek sora életszakaszainak szerves láncolata. Nem ismeri az artisztikus helyzetkonstrukciókat. Vershelyzetei mögött mindig valós élethelyzetek tapinthatók. (Más kérdés, hogy élethelyzeteiből tud-e mindig vershelyzetet teremteni!?)

A harmadik „strófa” egy prózai betét:

Történelem előtti folyók hordalékán tölgyek, gyertyánfák viaskodnak a széllel. Gyökereik utolsó álma zöld fáklyaként lobog. Csak a fák tudnak ilyen konok derékkal kidőlni.

A pusztuló fák látomása megint a régi Mikola Anikót villantja. Oj benne a strukturáló elemként működő múlt-jelen-jövő tagolású idő. A költő első fejlődési szakasza csak a múlt időt s a pusztulás-jelentésű jelen időt ismerte: „Fészkünk a szél letépte / a bánat ősi fáiról” illetve: „a kerítések rései közül / bokor nyújtja felém / csontkezét”. „A Tűz és füst között versei már ismerik a jövő időt, de többnyire csak a meglehetősen tanácstalan indulás szintjén: „de most elmegyek, / város, / kővé vált város a szakadékban!” vagy: „vitorlát bontanak az árnyak / de / hová megyünk / hová". A Fák és hajók a szélben kötet verseiben (azaz a harmadik fejlődési szakaszban) már általános a hármas tagolású idő alkalmazása. A fentebb idézett részben a folyók hordaléka „történelem előtti”, de a múlt romjain jelen idejű fák „viaskodnak a széllel”, s a jelent elmúlásra sarkallóan ott van már a jövő idő is, a pusztulás képe: „Csak a fák tudnak Ilyen konok derékkel kidőlni”. József Attila tanítása szerint: „Csak ami lesz, az a virág, / ami van, széthull darabokra”. S Hérakleitosz szerint: a „felfelé és lefelé vivő út”, az élet és halál egy és ugyanaz.

A hármas tagolású folyamatosság tér vissza a negyedik és ötödik szakaszban is, de már a spirális magasabb görbületén:

Ösasszonyok siratják ott lenn a mélyben szétporló szárnyukat.

Méhükből tiszta források fakadnak.

Elindul egy patak

Az „Ösasszonyok siratják” sor jelen idejű, az „ott lenn a mélyen / szétporladó szárnyukat” tartalmilag múlt idejű, a „Méhükből... Elindul egy patak” tartalmilag jövő idejű. így lesz az életből halál s a halálból élet. S a fejlődésnek ez ä szerkezete, mondhatnám: dialektikája Mikola Anikó minden újabb versét meghatározza.

Hérakleitoszra utal a harmadik rész „viaskodás” motívuma is. Mikola Anikó korábban nem ismeri a harc fogalmát, a legjobb esetben is csak a passzív ellenállásét. Fái most egyszerre „viaskodnak a széllel” s „konok derékkal dőlnek ki”. S az így megidézett Hérakleitosz a hatodik szakaszban direkt módon is megjelenik:

Elindul egy patak

törvényeinkről mit se sejtve, mert még nem látott vízbe lépőt, s mégis Hérakleitosz árnyát hordozza évezredes átokként a hátán.

A tovazuhogó pillanat csodáit.

Hérakleitosz neve itt meggyőz bennünket arról, hogy e vers hármas tagolása, idő- struktúrájúsága a költő részéről nem véletlen, hanem nagyon is tudatos alkotói módszer. A költő célja persze Hérakleitosz nevének említésével nem a meggyőzés. Hérakleitosz neve itt a harc, sőt háború szinonimája. Csak így érthető meg, hogy „árnya” miért „évezredes átok”. Az ellentétek hérakleitoszi harcának, a fejlődésnek a háború fogalmára szűkítése s annak pacifista elátkozása persze filozófiai és politikai naivitás,