Irodalmi Szemle, 1979
1979/3 - FÓRUM - Tőzsér Árpád: Realista költő a szélben
de mentse ezt a naivitást, hogy ugyanaz a „tiszta forrásokat”, „induló patakokat” féltő nő-anya írta le, amelyik a Nyárutó ilyenfajta aggodalmait is megfogalmazta. A szakasz negyedik sora enyhít is valamit ezen a naivitáson, hisz e szerint a „törvény” nemcsak elátkozni való háborút, hanem a „pillanat tovazuhogó csodáit” is jelenti. Ilyen pillanat-csoda, „tenyérnyi zöld” a nyár is: Itt egy tenyérnyi zöld: a nyár. Izzó betonfalak útvesztő erdején túl és túl a végtelen kopár országúton, tenyérnyi zöld a nyár. S a leírt helyzet egyrészt megintcsak realista helyzetkép, s másrészt költői kommentár: a nyári táj kemény, érdes képeihez a költő bizonyos impressziókat, társadalmi jelentésű asszociációkat fűz. De realisták még az impressziói is. S itt nemcsak a tájban felfedezett dialektikára gondolok, hanem arra a visszafogott életörömre, amely éppen a pillanat-csoda s a tenyérnyi nyár-féle képekben fejeződik ki. Mert a bevezetőben leírtam ugyan (s később bizonyítani is próbáltam), hogy Mikola Anikó második kötetében „egyértelmű életigenlés és természetkultusz” munkál, de ehhez azt Is hozzá kell tennem, hogy költőnktől továbbra is távol áll az ünneplés, az apoteózis, a romantikus lel kendezés. Még a leghimnikusabban szárnyaló verseiben, a Mese a felkelő napról-bail s az Idéző ének Polühümniának-ban is van valami súlyos, lehúzó komolyság. Az élet, az újjászületés himnuszai ezek, de hiányzik belőlük minden néven nevezendő pátosz, idegenek tőlük a heves mozdulatok. Ehelyett a létezés komolysága és melege árad belőlük, mint valami anyaölből. Mikola Anikónak az élet, a Fák és hajók á szélben nagy metamorfózisa után sem újjongás, hanem vállalt kötelesség és felelősség. S ez a felelősség teszi ezt a költészetet annyira komollyá, mosolytalanná. A költőnek ez a belső komolysága, realizmusa magyarázza talán kifejezési eszközeinek puritánságát is. Mikola Anikó versei tulajdonképpen próza-versek. Numerozitásuk persze jóval meghaladja a beszélt nyelv numerozitását, de nem annyira, hogy zavarná, elnyomná a költő alaptörekvését: a közlést. S e közlésnek csaknem kizárólagosan a kép a hordozója, a képek szervezője pedig a költészet egyik legősibb eszköze, a para- lellizmus. Mikola Anikó nem bízza magát a nyelv inerciáira: a rímre, a szójátékra, az alllterációra, a belső rímre. S ha verseiben mégis fel-felbukkan a rím (mint pl. az elemzett Nyárutóban), akkor az — a rím funkciójával ellentétben — távolítja a dolgokat egymástól. (Pontosabban: a hívó és felelő rímek közti nagy távolság az egyébként összetartozó dolgok közti távolságot hangsúlyozza.) A költő mintha komolytalannak érezné a nyelv tehetetlenségi nyomatékaira való támaszkodást, vagy talán realizmusa tiltakozik ellene, hogy formaeszközei másra is utaljanak, mint a természeti valóságra. Tudja, hogy a nyelv párhuzamai, összecsengései esetlegesek, s nem akar ezekre az esetlegességekre hagyatkozni. Az ő metaforái a természeti-társadalmi összefüggések függvényei. Csak akkor ír verset (pontosabban: csak akkor ír jó verset), ha mondanivalója van. Persze az egyetemes mondanivalójú költőből a nyelv bármelyik esetlegessége válthat ki mondanivalót, Mikola Anikó azonban lényegében „egymondanivalójú” költő. (Ezt Varga Imre a már idézett írásában kellőképpen tisztázta. Ilyen vonatkozásban csak egyetérthetek vele.) S ez a nyelvi-formai puritánság (s nem utolsósorban az egymon- danivalójúság) megkülönböztetett helyet biztosít neki nemzedéktársai között, akik „szövegeikben” többnyire épp a nyelv felől közelednek a mondanivalóhoz. Mindent összevetve: ha költészetünknek lenne könyvvitele, akkor Mikola Anikó mintegy félszáz versét aktíváink között kellene jegyeznünk. Olyan költőnk ő, aki tud egyszerre modem és realista lenni s közben modernsége nem hivalkodás s realizmusa nem program. Második kötete — „antológlás” verseihez s első kötetéhez viszonyítva — folytonosság és tovább lépés. Folytonosság, mert realista alapállása, motívumai, természetelvű leírásai, természetképei a régiek, s tovább lépés, mert a korábban mozdulatlan „ősanyag” (a természet) újabb verseiben megmozdul, dialektizálódik, már korábban is realista, de álló tájai szélbe kerülnek.
