Irodalmi Szemle, 1979
1979/3 - FÓRUM - Tőzsér Árpád: Realista költő a szélben
Anikót csak annyiban hozom összefüggésbe Saint-John Perse-szel, amennyiben az ő tája, természete is társadalmat helyettesítő „pótvilág”, de amennyiben Mikola Anikó „pótvilága” holt táj, annyiban szembe is állítom vele. Bábi Tibor a fentebb már idézett írásában viszont azt mondja, hogy „túlzás őt (Mikola Anikót) párhuzamba vonni Saint- John Perse-szel, hisz Mikola verseiben van „belső mozgás, dinamika”. A dolgok ilyen szembeállításából az következne, hogy Saint-John Perse világában nincs mozgás, hogy a pótvilág kifejezés azonos a mozdulatlansággal. S a félreértés újabb félreértést szül. Bábi nem vette figyelembe, hogy én az antológia bevezetőjében csak Mikola Anikó antológia-beli verseiről írtam (nem is írhattam még másról), s úgy vitatkozik velem, mintha a költő újabb kötetei kapcsán írtam volna le, hogy „természete a pusztulásé.” Tény, hogy Mikola első önálló kötetének (s még inkább második kötetének) természetképeiben már van mozgás, élet. Az antológiában közölt verseire még a rémült csend, a halál volt a Jellemző, újabb verseire a természetben felfedezett örök megújulás, az ébredés. S amilyen arányban mozgásba jönnek tárgyai, olyan arányban szaporodnak témái, tágul a költő mozgásterülete. A Tűz és füst között s a Fák és hajók a szélben kötetek hőse már nem csak a természetben feloldást kereső gátlásos lőlek, hanem az életet féltő humanista s a társadalmat elő és megítélő ember is. Ennek a hősnek a természet már nem egyetlen megjelenési formája: néhány alkalommal a társadalmi lét formáiban is képes önmagát szemlélni. De ha elhagyja választott ősanyagát, a természetet s a társadalom dolgait direkt módon próbálja szemlélni, versszövegei sokszor megsápadnak, egészen a közhelyességig ellaposodnak. Az ilyen versei közül legkirívóbbak: az Altató, az Alfa Librae, az Oda, a Song a repülő szörnyhöz, a Könyörögj virradatért. Ezekben az anyag mozgástörvényei helyett pusztán az óhajt, a szándékot s bizonyos felszínes pacifizmust érzünk. A költő ilyen kísérletei legalább annyiszor végződnek kudarccal, ahányszor eredménnyel. Mikola Anikó tehát továbbra is a természet képeivel tud a legmaradéktalanabbul szervesülni. De kedves filozófusa, Hérakleitosz Jegyében a természet anyagát is átértelmezi. S amit az antológia előszavában „pótvilágként” láttam és fogalmaztam meg, azt itt most — Hérakleitosz értelmében — nekem is át kell fogalmaznom „örökké élő tűzre”, azaz olyan ősanyagra, amely az idők folyamán „fellobban mértékre és kialszik mértékre”. Vizsgáljuk meg ilyen szempontból a Fák és hajók a szélben című kötet egyik legérdekesebb, legérettebb darabját, a Nyári impressziókat. Itt egy tenyérnyi zöld: a nyár. Egy domboldalnyi tikkadt margaréta és néhány égre villanó madár — kezdődik a vers, s a „tikkadt” sorokban rejlő mélabú még akár a korábbi korszak letargiája is lehetne. Az „égre villanó madarak” ugyan megremegtetik a mozdulatlan felszínt, de magányos mozdulásuk inkább csak aláhúzza a táj révetegségét. A régi szemlélet munkál a következő versszak első négy sorában is: Az irtás szélén eltévedt fenyő mereng ív-szárnyuk titkos útjain. A strófa második négy sora azonban már hérakleitoszi motívumokból áll: Legendák humuszán az újraserkenő füvek kalászt emelnek.
