Irodalmi Szemle, 1979
1979/3 - FÓRUM - Tőzsér Árpád: Realista költő a szélben
Tőzsér Árpád REALISTA KÖLTŐ A SZÉLBEN Mikola Anikó költészete erősen realista jellegű. Motívumai, képei, költői eszközei a valóságra Utalnak. Az érzelmek, az ember, a társadalom, a természet valóságára. Az Egyszemű éjszaka c. antológiában közölt tizennégy versének pesszimista alapszíne, kísérteties világa még lehetett megtévesztő, a „tegnapra nyíló kapuk”, a „túlsó part fái felett fészküket kereső árnyak”, a „bejárat nélküli birodalom” még tűnhetett valamiféle transzcendens lét nosztalgiájának, de második kötetének (Fák és hajók a szélben, Madách, 1976) egyértelmű életigenlése, természetkultusza, dialektikus világszemlélete ezt az „ősképét” is átrajzolja. Az antológiában közölt versek „passzivitása”, halálhangulatai a második (s részben az első) kötet dialektikus világképének részeként olyan „mozdulatlanság”, „koporsónyi hely a fenyők gyökerei között”, amely nélkül újabb verseinek mozgással telített természete, vitalitása szegényesebb, művészi szempontból kevésbé plasztikus, az ábrázolás szempontjából kevésbé hiteles lenne. Más szóval: az élet csak a halállal teljes, az életörömnek csak a csalódás, az érzelmi válság ad mélységet, formát. Ha tehát Mikola Anikó „antológiás-verseit” tézisként értelmezzük, akkor első és második kötete minden bizonnyal a termékeny antitézis. De idézőjelbe kellett tennem az első versek „passzivitását” is, hisz az a műgond, amellyel a költő „tétlen didergését” versbe állította, éppen a „tétlen didergést” oldó aktivitás volt. A műalkotás (ha valóban műalkotás) akkor is aktivitás, ha egy passzív magatartás vetülete. A magatartással, mint társadalmi életvitellel lehet, sőt kell vitatkozni, de látni kell azt is, hogy a költő, mikor ezt a magatartást munka, tehát aktivitás tárgyává teszi, éppen pesszimizmusa s passzivitása ellen tör. S szükségesnek tartom mindezt elmondani azért, mert Mikola Anikó verseiről a közelmúltban megjelent két kritika s bennük a szerzők a költő realizmusát, illetve költészetének életigenlő voltát vonják kétségbe. Az egyik az Irodalmi Szemlében (1977/1) jelent meg, szerzője Varga Imre. Egy idézet belőle: Mikola Anikó „tájai voltaképpen természetté változtatott érzelmek,... nem a natura, hanem a lélek törvényei szerint viselkednek”. Bekezdésekkel lejjebb ugyan Varga korrigálja állítását, s arról ír, hogy Mikola „versei részleteiben konkrétak: ábrázolnak, leírnak”, de ebben a megfogalmazásban is ott van, hogy a kritikus a Mikola- világ egészét a részletek konkrétsága ellenére is a „mikrokozmosz”, a költői én kive- tülésének tartja. A Mikola versek részletes elemzése azonban másról tanúskodik, ha ugyanis a költő természete valóban a „lélek törvényei szerint viselkedne”, s csak „részleteiben” lenne konkrét, azaz reális, akkor miben sem különbözne mondjuk a szürrealisták sokszor szinte naturalisztikus pontosságú részletekből összeálló vízióitól, lélek-képeitől. Mikola Anikót éppen az teszi realistává, metafóráit természetelvűvé, hogy kifejező anyaga (zömmel a természet) egy időben viselkedik a „natura” és a „lélek” (a költői én) törvényei szerint. Ne tévesszenek meg senkit (Varga Imrét sem) az olyanfajta „irrealitások”, mint pl. amilyen az érett szépségű Nyárutó (s minden jó Mikola-vers) képeiben munkál:
