Irodalmi Szemle, 1979

1979/3 - FÓRUM - Tőzsér Árpád: Realista költő a szélben

s az egyenesre húzott partok elrágják kötőfékeiket

Érett gyümölccsel karjaikban menekülnek a fák az utánuk nyújtott kezek elöl

A „kötőfékjeiket elrágó egyenesre húzott partok” nem úgy szürreaálisak, mint pl. a népdal Berettyójában úszó „fekete koporsó”, amelynek sem ok-okozati, sem tér- és időbeli valóságkötődései nincsen. A kép valóságra utaló jellege egyszeriben világossá válik előttünk, ha egyszerű hasonlatokra próbáljuk bontani: a távoli partok egyenesre húzott zsinórként hatnak, s úgy tűnnek el (mondjuk a ködben, a ködöt a cím indokolná), szakadnak el a víztől, mint ahogy a kötőfékjét elrágó állat elrohan (vagy elsomfordál?) attól a tárgytól, amelyhez kötve volt, s eltűnik a messzeségben. A fák pedig úgy hajlonganak (mondjuk) a szélben, mintha menekülnének, gyümölcseik és ágaik mint csecsemők, illetve csecsemőket tartó és védő karok. S így elemezhetnénk végig a vers minden sorát: egyetlen motívuma sem kanyarodik el a címben megadott valóságszelettől, a „nyárutó” vonzásterületétől. De a versnek ez a szigorú természet- elvűsége távolról sem azonos Az aljöld vagy A Tisza féle leíró versek hagyományos lírai realizmusával. A hagyományos leíró vers az adott tárgy oldaláról közelíti a képet, a látomást: A Tiszában és Az alföldben a Tiszának ill. az alföldnek hagyományos, mindnyájunk által ismert képe bomlik mikrostruktúrákra, metaforákra, s ezek így mintegy illusztrálják, részletezik a megadott tárgyat. A Nyárutó (de tulajdonképpen Mi- kóla Anikó minden jó verse) a képekből, a látomásokból bontja ki a tárgyat. A versstruktúra azonos a tárgynak a mikrostruktúrákat befogó teljes és végső képével, de ez a végső kép a versstruktúrával szinkronban, fokozatosan teljesedik ki előttünk. A költő szemünk láttára építi, teremti meg a tárgyát, s így érzelmi kapcsolata, azonosulása tárgyával motiváltabb, lírailag hitelesebb és átélhetőbb, mint amilyen a „tet- szik-nem tetszik” viszonyulás direkt megfogalmazása lenne. De az így megépített tárgy nem viselkedik szükségszerűen csak a „lélek törvényei szerint”.

Mikola Anikó Nyárutója elsőfokon egy nyári-viharelőtti-tengerparti táj leírása. Az „Augeiasz istállójából elszabadult viharok csordája” talán a görög tengerpartra, az égen vadlibákként elhúzó nyár-legendák s az érett gyümölcsű fák az őszelőre utalnak. A táj „megépülésében” az a bonyolult tudati-szemléleti tevékenység megy végbe, amiről

József Attila, azt mondta, hogy .......nem szemléleti végső világegész helyébe való

t

eremtése egy végső szemléleti egésznek”. A „nem szemléleti végső világegész” és a „végső szemléleti egész” különbsége azonban nem tartalmi, hanem formai. A végső szemléleti egészként megragadott tárgy nem lényegéről, nem törvényeiről, hanem je- lenségmivoltáról mond le. Pontosabban: a Nyárutó hoz hasonló tárgyversekben a jelenség és tárgy összefüggései mindig lényegiek, szükségszerűek és sohasem esetlegesek, véletlenek. A Nyárutónak minden mozzanata a tárgyban megadott lényegre, a nyárutói táj vihartól fenyegetettségére vonatkozik.

Ennek az objektíve érvényes lényegnek azonban érdekes módon a költőben nem tudatosodott (vagy legalábbis általunk nem tudatosodottnak érzett) szubjektív jelentése is van. A tárgyból, a vihar előtti tájból súlyos (s talán éppen a benne foglalt lény égés jelenség azonossága miatt tárgyilagos) megrendülés árad. A versben a költő személye — a hagyományos leíró verstől eltérően — nincs jelen, a megrendülést nem kapcsolhatjuk közvetlen hozzá, — ahhoz az erőhöz, szemlélethez kapcsoljuk hát, amely a szemléleti egészet létrehozta.

Talán ezért is nevezik a poétikák a leíró költészetnek ezt a modern változatát tár- gyias lírának: itt a leíró szubjektum is csak a tárgy, illetve a tárgyiasodott szemlélet szintjén van jelen. Ez persze nem akadályoz meg bennünket abban, hogy a természet képei által felnagyított megrendülést (a megkésettség és menekülés komplexumát) ne kapcsoljuk a költő személyéhez is. Valamiféle vihar fenyegeti a költőt is. Ogy érzi, valamiről lekésett, neki már csak a legendák jutnak, s a vihar (a személyes katasztrófa) miatt behozhatatlan a lemaradása. Menekül hát, s menti a menthetőt, a gyümölcsöt, az új élet biztosítékát. S a kínálkozó párhuzam még hangosabban kínálja magát, ha