Irodalmi Szemle, 1979

1979/3 - ÉLŐ MÚLT - Varga Imre: Földrengés két korszak határán

Mindebből az derül ki, hogy olykor konzervatív szellemben nevelt versírók is tudnak korszerű művészetet teremteni, másrészt viszont az, hogy a haladó ideológia még önmagában nem képesít művészeti-irodalmi korszerűségre. A kérdés persze sokkal bonyolultabb, s aligha válaszolható meg a korabeli magyar és szlovák nemzet és nyelv helyzetének rövid ismertetése nélkül.

Tudjuk, hogy a reformáció bibliafordításai váltak Európa nagy részében a nemzeti nyelvek fejlődésének alapjává. Magyarországon XV. századi próbálkozások után Sylvester János Újszövetség fordítása 1541-ben készült el, majd 1590-ben jelent meg Károlyi Gáspár máig is használt teljes magyar Bibliája. Nagyjából ekkor kerültek ki a nyomdából a horvátok, szlovének, svédek, dánok, angolok, finnek nemzeti nyelvű bibliái. A reformáció jegyében készült a csehek králici Bibliája is, melyet a fordítóközösség Károlyi munkája után három évvel fejezett be. A szlpvákoknak nem készült ekkor bibliafordítása, mivel az érthető cseh fordítások fölöslegessé tették. Így hát a szlovákok irodalmi nyelvévé a bibliai cseh vált, eltávolítva ezzel egymástól az írott és a több nyelvjárásra felosztott beszélt nyelvet. De a szlovákság nemcsak nemzeti irodalom nyelvével volt más népnél szegényebb, hiányzott életük nemzeti kerete is. Ellentétben a csehekkel, nem volt nemességük, s az újkori irodalmakban nagy szerepet játszó polgárság sem alakult ki; s így a polgári érdekeket képviselő művészet is hiányzott, vagy csupán formálisan létezett. A nacionális mozgalmakig, azaz a romantika koráig a szlovákság a történelmi Magyarország nemzetének mondta magát, s egy-egy illuzórikus terven kívül föl sem vetődött nemzeti önállóságuk gondolata. Nem véletlen tehát, ha a bibliai cseh nyelven író Kollár kígyót-békát kiált Stúrék irodalmi nyelvére („a csürhe nyelvére”) s érthető a csehek haragja is, mellyel a szlovák irodalmi nyelvet elátkozták. A szlovákok nyelvi önállósodásában ők a testvéri cseh nemzettől történt elszakadást látták, s féltek attól, hogy a nyelvénél fogva önállósult szlovákság nem támogatja majd a bohemista törekvéseket, hanem idejekorán más szövetségest keres magának. Kérdés mármost, hogy a szlovák irodalom hagyományai csak a Štúr generációval, illetve Bernolák irodalmi nyelvével kezdődnek, vagy ide sorolható fenntartás nélkül a szlovákság nyelvi-nemzeti önállósága előtt keletkezett irodalom is? A ktrdés érzékeny helyeket érint, de a nacionalista hagyományértelmezést tagadó szempontok felvetése, elvi tisztázása, úgy látom, időszerű, halaszthatatlan.

Köztudott dolgot írok: a nyelv nemcsak gondolatközlés eszköze, nemcsak közösséget összekötő jelenség, hanem szellemi értékeket is hordozó s kulturális folyamatosságot biztosító hagyomány. Közép-Európa nemzeteinek irodalmi-kancelláriai és egyházi nyelve a latin volt a reneszánsz, illetve a reformáció koráig. A kultúra tehát ketté vált: a beszélt nyelv s a szájhagyomány útján terjedő népköltészet, s az írott — internacionális

— latin között szakadék volt. A korabeli latin kívülről jövő hatásokra nemigen fejlődhet, hiszen nincs tömegbázisa, csupán az egyház s a királyi kancellária használja, másrészt pedig a vallás tűzzel-vassal üldözi a népi kultúra — s az irodalom — nem keresztény elemeit. Hiányzik a beszélt és írott nyelv közti termékenyítő kölcsönhatás, s ez a nyelv fejlődését is lelassítja; később — a nyelvújításban — művi úton gazdagítják, korszerűsítik Közép-Európának hosszú ideig a latin alá szorított nemzeti nyelveit. A szlovák nemzetiségű Kollár, akinek múlt századi hőskölteményét, a Slávy dcérát nemrég fordították le csehből szlovákra, vajon a cseh vagy a szlovák irodalom költője-e? Avagy mindkettőé, mint a magyar és szlovák poétaként is számontartott Benický Péter, vagy a szerbül és magyarul egyaránt verselő Vitkovics Mihály. Tehát a Stúrék előtti irodalom (pl. Kollár) mai szlovák nyelvre fordítva a nemzeti irodalom folytonosságát jelenti-e, vagy csupán a fordítások rangját éri el, s betölti azok szemléltető, erjesztő, de a nemzeti nyelvű irodalom szempontjából mégiscsak másodlagos szerepét? Fordításokkal, jobbításokkal ugyanis éppen a művek nyelvének kor-jellege tűnik el, a vers és a regény ezzel más időbe, korba kerül. S ez Korbely „szlovák” versének is a problémája; nyelve nem a szlovák nyelv egy korábbi állapotát tükrözi, hanem a vallási gyakorlatban használt bibliai cseh nyelvét. S így a mai szlovák olvasónak nyilván nemcsak a földrengés-vers mondanivalója vallásos, hanem maga a nyelv jellege is.

A szlovákság mostoha sorsa későn kialakuló nemzeti jellegzetességei hatással vannak a hagyományértelmezés mai helyzetére is: Ezért javítják, építik újjá vagy tartó-