Irodalmi Szemle, 1979
1979/3 - ÉLŐ MÚLT - Varga Imre: Földrengés két korszak határán
romi vár is. Fúró Mihály debreceni tőgátus az időpontban téved — lásd a jegyzet-rész 2. pontját —, nyilván pontatlan értesülések következtében, s a húsz évvel korábbi földrengés idejére teszi a vár pusztulását. A két költemény összehasonlítása aligha végezhető el anélkül, hogy a művészet és mítosz, illetve a tételes vallások kapcsolatáról ne ejtenék pár szót. A mítosz a fejlődésnek induló társadalmak tudatformája: világmagyarázat, hit és szépség-élmény különös ötvözete; tehát olyan alakzat, amelyben vallás, tudomány és művészet sajátos keverékben egész. Jellemzője az emberformájúság és emberközpontúság. S így érthető, hogy a (deizantromorfizáló módszerű) tudomány vált ki először a mítoszokból, s lett öntörvényűvé; míg a mítosz vallási s különösen művészi elemei mindmáig termékenyítő hatásúak: modern tartalmak kifejezésére is alkalmasak. A mítosz — emberközpontúsága révén — különösen az elembertelenedett és elidegenedett korokra reagáló vagy ezeket megtagadó művészetben kapott hangsúlyos szerepet. így a barokk heteronóm emberének művészetét a klasszicizmus a mitoszi világ újrafeltámasztásával vélte legyőzni. A barokk részekre szakadt univerzumának a központja nem az ember, hanem az Isten volt. S művészetének, irodalmának is jellemzője a motívumok, részek alárendeltsége a kép, szobor vagy költemény központi motívumának (ami legtöbb esetben a dogmatikus vallás Istenej, míg a klasszicizmus struktúreszménye inkább egymás mellé rendelt részekkel dolgozik. Tehát nemcsak tartalmában, hanem szerkezetében is demokratikusabb az előbbinél. A művészet és a tételes vallások kapcsolata a humanizmus kialakulása után egyre bonyolultabbá vált. A religiót kiszolgáló művészet a perifériára szorult, s a nagy alkotók mindegyike megvívta a maga vallásellenes szabadságharcát. Ez így természetes. Hiszen a tételes vallás embere állandó függőségben van, élete a férgekénél alig értékesebb, a művészet eszméje pedig a társadalom, természet és az ösztönök törvényszerűségeit ismerő s azokat legyőző szabad ember. Ezért látok némi következetlenséget abban, hogy a vallási témával az emberi szabadságot kifejező művészetet barokknak nevezzük: pl. Milton Elveszett paradicsomát, El Greco képeit, Donne verseit. Csakhogy a barokk művészetének mai élvezői — a mai antropológia elméletek ellenére vagy épp ezek következményeként — a számukra idegen vallási motívumokat megszűrik, s a vers vagy kép, fúga, szobor és templomi épület hatása máshogy éri őket, mint a korabeli olvasót, zenehallgatót, szobrot, képet, épületet szemlélő embert. Ha egy-egy szöveg több a vallási tanok illusztrálásánál, több lapos propagálónál, ha tartalmazza a művészet bármelyik elemét, s az emberi általános — akár hiányával is — hat ránk, a mű számunkra is kell, hogy jelentsen valamit. S így van ez Korbely költeményével is: az emberi kéz munkáját, Komárom építészeti remekeit megsirató verssorokban — ha közvetve is — méltatlankodás érződik s halvány ellenkezés Is az ember munkáját elpusztító erő iránt. A kisebb formátumú barokk költészet majd mindegyikére jellemző ez az ember-telen emberiesség. Baróti hexametereit és Korbely páros rimű felező tizenketteseit egybevetve, föltűnnek a két költemény különbségei. KORBELY: vallási-propagandisztikus Isten központú pesszimista az ember heteronőmiája Istene tökéletes a vallásosság mint tartalom BARÖTI: mítoszi-irodalmi antropocentrikus életigenlő az ember autonómiája istenei emberi gyöngeségekkel teltek a mitológia mint kifejező eszköz Baróti Szabó verse a mának tehát — éppen antropomorfsága, emberközpontúsága révén — többet jelent mint Korbelyé. Polgári foglalkozásukat nézve: klasszicizáló költőnk a kassai „Fő iskolákban a’ szelídebb Tudományoknak Első Királyi Tanítója”, a jezsuita rend tagja, a bakonycserjei pedig egyházi elöljáró és evangélikus. Bizonyos tehát, hogy Baróti költőként túllépett rendjének dogmáin — legalábbis idézett költeményében —, s nemcsak formában, tartalomban is a magyar irodalmi klasszicizmus alapozója; Korbely pedig evangélista létére a hanyatló barokk formáit vette át, noha vallása szerint nem kellett volna, hogy túl merész újítás legyen számára az előretörő klasszicizmus.
