Irodalmi Szemle, 1979

1979/3 - LÁTÓHATÁR - Švejda, Jiří: Autóstop (novella)

a villanyerőmű porából piszkosszürke térítőt dobott a kocsi fekete műbőrhuzatára. Karel megállt, bezárta az ablakokat, és egy nedves ronggyal óvatosan törölni kezdte a port. Alig fejezte be, megeredt az eső. Az augusztusi vihar fenyegetően dobolt a kocsi tetején. Nagy, zsíros esőcseppek gördültek le az ablakokon. Az elsötétedett égen villám cikkázott.

Karéi bekapcsolta az ablaktörlőt, rákanyarodott a városból kivezető főútra és aggódva figyelni kezdte a feje fölött tornyosodó felhőket. Csak nem lesz belőle jégeső, gondolta. Az nagy baj lenne.

A kanyaron túl egy széles vasúti fölüljáró bukkant fel. Karéi lassított. Azon gondolkodott, nem volna-e okosabb megállni és megvárni, míg elvonul a készülődő vihar, amikor megpillantotta a lányt. A betonpillér mögött kuporgott, átázott ruhában, egyik kezével csapzott haját igazgatta, a másikkal pedig a levegőben hadonászott, vállára vetett kézitáskája az oldalát verdeste. Karéi elhatározta, hogy nem veszi fel a lányt, átáztatná a ragyogóan új üléshuzatot, de aztán megpillantotta a lány szemét, nagy, ijedt szemét és meg kellett állnia.

A lány megjelent a kinyitott ajtóban. Hosszú lába volt, napbarnította, szemérmetlenül hosszú lába, amilyen az inkább kihívó, mint kényes, ám mindenképpen megközelíthetetlen főigazgatósági titkárnőknek van, megrázta a fejét és előre lendítette karját.

— Žatecbe megy kérem? — kérdezte.

— Egy kicsit tovább. Egészen Mostba.

— Ugye elvisz ...

Nem volt ez kérés. Parancs sem volt, inkább kihívás, és Karéi ezt a kihívást elfogadta.

— Nem öltözött a legszerencsésebben — mondta Karéi, miután a lány erősen becsapta az ajtót.

— Hogy kell ezt bekapcsolni?

A lány tanácstalanul szorongatta a biztonsági öv csatját.

— Hagyja csak, meg lesz nélküle is — vetette oda Karéi vigasztalólag.

— Félnék.

— Óvatosan vezetek.

— Sohasem tudhatja, mi történhet...

Odahajolt a lányhoz. Miközben bekapcsolta a csatot, hozzáért a lány átázott blúzához. A blúz éppolyan forró volt, akár a bőre. Ez az érintés furcsamód felizgatta Karéit.

— Nem túl okos dolog így utazni — ingatta meg Karéi a fejét.

— Amikor reggel elindultam, gyönyörű idő volt. Ki sejtette, hogy ilyen zápor kerekedik.

— Már reggel óta úton van? És az egész utat így tette meg? Autóstoppal?

A lány csak megvonta a vállát.

— Minden hónapban Így utazom, mindig pénteken.

— Meglehetősen veszélyes utazás — vetette ellen Karéi.

— De előnyös. Anyagilag. Nem engedhetem meg magamnak, hogy minden hónapban kétszáz koronát fizessek az autóbuszra.

Szóval anyagi gondjai vannak a kicsikének, és a szeme sarkából rásandított. Rövid szoknyácska, virágdíszes blúz, magassarkú cipő és rojtszegélyes utazótáska. Semmi extra vagancia. És mégis, a lány nem viselt melltartót. Érdekes és gyanús is egyszerre. Vajon diáklány-e a természetes kihívó megjelenésével, vagy valamilyen könnyű pillangó ...

— Vakációra, kisasszony? — kérdezte fürkészőleg.

— Vakáció! Hol van már! — nevetett fel a lány. — Szabadságra. Kár, de mit tehetek, az egész szabadságomat így aprózom fel.

Elég meggyőzőnek hat, gondolta Karéi. Megörvendeztette, hogy a lány dolgozik. Elvből örült neki, hogy munkába jár a lány. Ilyenkor sem árt az éberség. Csak úgy lestoppolja őt egy ilyen gyönyörű lány, aki azon túl, hogy fiatal, ingerlő is, ráadásul egészen rövidke szoknyát visel, melltartót viszont végképp nem... Viszont dolgozik — és ezzel minden, kellemetlenségre utaló ok elesik. Csak egy kicsit kevésbé volna kihívó. Ilyen öltözetben állítani meg egy férfit, aki egyedül van a kocslbanl Az óvatosság elvégre ilyen esetben arra int egy nőt, hogy takarja el, ami csak eltakarható.