Irodalmi Szemle, 1979
1979/3 - LÁTÓHATÁR - Chudoba, Andrej: Asiagói harangok (elbeszélés)
feketében. Észre vette az ajtónál ácsorgó férfit és csendesen, de szigorúan megkérdezte: — Mit keres itt? Miért nem fekszik? — Szomjas voltam, nővérke. Könyökön ragadta és az ágyhoz vezette őt. A férfi leült az ágyra, és mereven bámult a kézre, amely lefekvésre akarta kényszeríteni. Azután hirtelen elkapta a kezet, és elborította csókjaival. A nő dadogva felkiáltott: — Is ... isten anyja, mit művel? Engedjen el! Elvörösödve hátrált, majd az ajtó felé fordult, és gyorsan keresztet vetett. A fekvő férfi bocsánatért könyörgött: — Bocsásson meg, nővérke, bocsásson meg, kérem! Az apáca visszanyerte lélekjelenlétét, méltóságteljesen kiegyenesedett, tekintete átsiklott az aljegyzőn és a paraszton, végül megállapodott a tüdőbetegen. — Nem volna szabad az ablak alatt feküdnie. Azután hozzá tette: — Estére hozok még egy takarót. Az ablaknál fekvő férfi szüntelenül köhögött. A köhögés tompa, kongó volt és rohamokban jelentkezett. Minden köhögési roham után kirázta a hideg, valamit suttogott, selypített, de senki sem értette, hogy mit. A paraszt aludt, az aljegyző meg társalgóit a tüdejébe fúródott golyóval, akár egy élőlénnyel. Vacsora után megjelent az apáca, gyertyát hozott egy nehéz, öntvény gyertyatartóban, melyet a sarokban álló asztalkára helyezett. Meggyújtotta a kanócot, majd a tüdőbeteg ágyára dobott egy fehér, vastag gyapjútakarót. A férfi levette tekintetét az ablakról, s a szemével megköszönte. Arca kékesen sápadt volt, ádámcsutkája, álla és orra hegyesebbnek tűnt a pislákoló fényben. Az apáca szétterítette a takarót, zavartan kiszakított belőle egy gyapjúszálat, és lesütött szempillákkal mondta: — Holnap áthelyeztetjük a kórházba. A férfi szája megmozdult, jelezvén, hogy érti, de egyébként úgy tetszett, nem érzékel mást, mint a zöldes félhomályt. Az apáca megigazította a gyertyát és távozott. Rideg csönd maradt utána, s a tér a hintázó fényben különösen üres és kopár volt. A lehangolóan sötét és magas helyiségben mindnyájan úgy érezték magukat, mint egy kőszakadékban. A paraszt megkérdezte: — Ki tudja, odafent vannak-e még az asiagói harangok? Kérdésére senki sem válaszolt. Virradatkor furcsa zajra ébredtek: mint mikor a víz bugyborékol a fedő alatt. Az aljegyző erőlködve megfordult. Az ablaknál fekvő férfi mozdulatlan volt, a fehér gyapjútakarón pedig nagy, sötétpiros vérfolt látszott. A férfi arca a reggeli szürkületben megsárgult papíros színére emlékeztetett. A jobb karja lazán hevert a mellén, balja lecsüngött az ágyról. Az aljegyző a keze után nyúlt. — Mi van veled, pajtás? Mi történt? A férfi nem felelt. A takaró lecsúszott a lábáról. Két csontos talpa kinyújtózott, görcsösen egyenesbe merevült, mintha lábujjai erővel el akarták volna érni a vaságy végét. Az aljegyző megrázta az ágyat. A haldokló férfi megmozdult (mintha magához tért volna), bal kezét az ajkához akarta emelni, de csak a melléig bírta, azután a kéz megfordult, s mint egy agyaggalamb rázuhant a véres takaróra. Az aljegyző meredten bámult a zuhanó kézre, a vastag, kék erekkel átszőtt kézfejre. Az ökölbe rándult kéz lassan lecsúszott a takaróról, elindult a föld irányába, az ujjak sorra kiegyenesedtek — s amikor már teljesen kinyújtóztak — a férfi tenyeréből kicsúszott egy fényes tárgy és csengve a kövezetre hullt. Női fülbevaló volt — finommívű arany spirális.
