Irodalmi Szemle, 1979

1979/3 - LÁTÓHATÁR - Chudoba, Andrej: Asiagói harangok (elbeszélés)

Az ablaknál fekvő férfira újabb köhögési roham tört rá. Kezefejével megtörölte a száját. Várt egy pillanatig, míg levegőhöz jutott, azután belenézett a távcsőbe:

— Az asszony előjött a lepedő mögül, ujjával az ég felé bök . . . tenyerét az arcához teszi, mutatja a kulcsot... aha... amikor az öregember már elaludt, lemennek a pincébe borért, majd kimennek a kertbe iddogálni és számolni a csillagokat...

A paraszt felsóhajtott:

— Istenkém, ez aztán az élet, rögtön cserélnék vele.

— De hiszen még az előbb meg akartál halni — kötekedett az aljegyző.

— Meggondoltam a dolgot, jegyzőkém. Csöpp kedvem sincs itt feküdni, bizonyisten! Eszembe jutott a házam... Az én házam mögött is van egy szép kert, benne négy hatalmas diófa. Lehet, hogy az asszony már hozzá is fogott a dióveréshez ... ha győzi egyedül, szegény.

Az aljegyző lehunyta a szemét:

— Az a legrosszabb, hogy ebben a veremben minden eszébe jut az embernek.

— Mit mondtál, jegyzőkém?

— Ugyan... semmit... emlékeztem. Ez már olyan szokás, alkonyat előtt mindig rámtörnek az emlékek.

A tüdőbetegnek ismét köhögési rohama volt.

A fal mellett váratlanul fölemelkedett a néma, szeme kidülledt, s rémülten mutogatott ujjával a mennyezet felé. Azután visszazuhant, mormogott, föl-föl emelte hangját, fejét rázta, mintha valaki rábeszélését próbálná visszautasítani.

— Tán az ördög kísérti — jegyezte meg a paraszt.

— Vagy a nöstényördög.

— Ki tudja, szegénynek mi kavarog a fejében.

Az ablaknál fekvő férfi fölkelt, lábát leengedte az ágyról, óvatosan rálépett a homokkőkockákra, mohón nyelni kezdte a vizet, üveges szemével a némára pillantva, s megkérdezte tőle:

— Mit látsz ott, kisöreg?

A néma reszketett, mintha fázna, és érthetetlenül mormolt valamit.

— Ne félj, feküdj csak, feküdj le, nem adunk oda neki, még ha mérgében szurokká változik is!

A néma ráemelte zavaros tekintetét, azután egy eszement vigyorával szótfogadott. Visszafeküdt a helyére, öszekulcsolta a kezét, és megadóan bámulta a mennyezetet.

A férfi újból összerándult, meggörnyedt és erőlködve tompán köhögött. Odacsoszogott a sarokba, ahol a vödör állt, és beleköpött. Megtörülte a száját, majd riadtan bámult zsebkendőjébe.

A paraszt rászólt.

— Hallod-e, ne ácsorogj azon a hideg kövön!

A férfi rá se figyelt. Az ajtóhoz lopakodott, s féllábon állva haligatózott, mint egy kiskutya.

— Mit hallgatózol?

Lázas szemével hátranézett, és titokzatosan suttogta:

— Már közel van.

— Kicsoda?

— Az apáca.

Ajkához tette az ujját:

— Megállt, lehet, hogy kinéz az ablakon. Este a folyosóról gyönyörű kilátás nyílik a naplementére.

— Honnan tudod?

— Láttam az ablakból. Ott állt az egyik ablaknyílásban és a megszólalásig hasonlított anyámra.

Arcát hirtelen a férfiak felé fordította, s kezével a szíve fölé mutatott. •

— Fiúk, abban az esetben, ha történne velem valami... nos, ötezer lira van a bélésem alatt. Becsületes úton keresett pénz, talán még hasznát vehetitek.

Az aljegyző erőltetetten elmosolyodott:

— Jól van, barátocskám, jól van — de most aztán vissza az ágyba, mert bejöhet valaki és baj lesz!

Alig hangzott el az utolsó szó, kinyílt az ajtó és megjelent benne egy apáca, talpig