Irodalmi Szemle, 1979

1979/3 - LÁTÓHATÁR - Chudoba, Andrej: Asiagói harangok (elbeszélés)

— S nekünk? Mit tudunk mi? Csak azt, hogy itt fekszünk és döglődünk. Legalább embereket látnánk, de nem, itt csak katonát láthatsz, vagy apácát. Azt se tudod, hányadika van.

— Szeptember, csütörtök — mondta az ablaknál fekvő férfi.

A paraszt kínosan elvigyorodott.

— Húsnap, Jegyzőkém. Lehet, hogy kimúlik egy öszvér.

— Pfuj, ne is emlegesd, az öszvérekkel már torkig vagyok. Akkor inkább tömném a fejem a dohos spagettivel.

— Spagetti! — mondta megvetően a paraszt. — A spagettitől felfúvódik a hasad. Az aljegyző felmordult.

— Ne félj, úgysem kapsz belőle. Jó lesz neked a daraleves is. Az apácák már reggel ettől szaglottak, megéreztem. Persze, ők csirkehúst esznek.

A paraszt megadóan összekulcsolta a kezét.

— Hát szegény plébániára kerültünk, jegyzőkém.

— Purgatórium! Ezt jől kifundálták — a kurafiak!

Az aljegyző a pohár után nyúlt, és szomjasan kortyintott.

— Pfujj, még ez a víz is karbolszagú.

Az ablaknál fekvő férfi tompán, erőlködve köhögni kezdett. A másik kettő feléje fordította az arcát. Ügy látszott, mintha meglepte volna őket a jelenléte, meghökkentek köhögésének éles visszhangjától.

Az aljegyző bosszankodva megjegyezte:

— Barátocskám, sajnos a te helyzeted se valami rózsás.

Az ablaknál levő férfi legyintett.

— Az én helyzetem, fiúk, sohase volt valami rózsás.

— Abbizony, rajtad van a nyavalya — mondta ki a paraszt együgyűen —, a doktor is csak a fejét csóválta.

Az aljegyző kifakadt.

— Micsoda? Méghogy a doktor, az a disznó?! Hidd el, azt annyira sem érdekli, mint engem a poloska. Ha juttatna néki egy darab húst és jobb helyre segítené — az volna a beszéd.

— Hát bizony, ebben a sötétzárkában...

A paraszt elhallgatott, s mereven bámulta a magas kőfalat.

— A mézes tej is segítene.

— Vagy a tenger, mondjuk, Abbázia, esetleg Rimini.

A tüdőbeteg, mintha meglátott volna valamit a távolban, kibámult az ablakon.

— Azt mondják, éjszaka idelátszanak Velence fényei.

— Honnan tudod?

A szanitécek említették.

— Tudsz olaszul?

— Tudok egy kicsit latinul.

Az aljegyző meglepődve feléje fordította a nyakát.

— Mi a fene? Tanult ember vagy?

— Elvégeztem három szemesztert, azután kicsaptak.

— Miért?

— Bizonyítványt hamisítottam. Tengerészkapitány szerettem volna lenni.

— Hát azután mit csináltál?

— Intéző lettem egy gazdaságban. Majd kitört a háború, és bevonultam.

— Látod, hamisítani azt nem lehet, de megdögleni kutyamódra, azt igen.

Újból a mennyezet felé fordult:

— Az ördögbe, legalább azokat a nőket ne látnám a mennyezeten.

A paraszt a némára mutatott:

— Nézd, mit csinál.

A néma száját nyitogatta, mintha imádkozna, s ujjával szorgalmasan fényesítette zubbonya rézgombját.

— Csillogni szeretne, amikor majd viszik a temetőbe — viccelődött a jegyző, és örült, hogy végre sikerült elszakadnia a festett felhőktől és a mezítelen nőtestektől.

Azután újból hallgattak, a csendet csak itt-ott törte meg a galambok egyhangú túr-