Irodalmi Szemle, 1979
1979/3 - LÁTÓHATÁR - Chudoba, Andrej: Asiagói harangok (elbeszélés)
— Na... püspököknek talán azért mégsem látszanak, de a kapa alá megfelelnek. Az irataik? Az altiszt táskájába nyúlt, és elővette a gyűrött írást. A tiszt belesandított és zsebre vágta. Szemével az ágrólszakadt férfira mutatott. — Ez is hozzátok tartozik? — Igenis, őrnagy úr. — Mi baja? — Szárazbetegsége van, őrnagy úr. A tiszt hirtelen kiegyenesedett. — Micsoda? Tuberkulózis?! Csak nincs agylágyulása odalent a doktornak? Ez nem tüdőszanatórium, hanem kórház ... s a temetőnk éppen betelt. Az altiszt vállat vont. A tiszt dühösen elindult a toprongyos férfi felé. Sebesen lépdelt, de félúton váratlanul megállt. A férfi nagy, lázas mégis hidegen és áthatóan néző szeme meghökkentette. Mintha magas rangfokozatra bukkant volna a rongyok mögött. A büszke nyugalom és méltóság meglepte. Szemügyre vette orcáján a rózsaszín pírfoltokat, a szája szögletéből előcsorduló véres nyálat, s az arca kedvetlen, torz mosolyba rándult. — Hát, testvér, ha lefizetted az orvost, kár volt a pénzért. Attól tartok, nem sokáig fogsz itt unatkozni. Meglepődve nézett a férfira, akinek a szeme pillája sem rebbent, mintha még mindig a kőfalat bámulná, amelyen megtörik az ég, a víz s a madarak hangja. Az őrnagy észrevette a kenyérzsákját. — Mi van benne? A férfi végre rápillantott, s így felelt: ■— Egy darabka kenyér, őrnagy úr. A tiszt vonakodva nézegette a férfi rongyait. — Nincs tetűd? — Nincs. Majd az altiszthez fordult. — Nem tetvesek? Az altiszt vigyázzba vágta magát: — Nem, őrnagy úr! — Akkor vigye őket a „purgatóriumba”, reggel majd foglalkozom velük. A „purgatórium” hajdani kápolna volt, magas, hideg, kőpadlójú helyiség, kétszer négy méteres, boltozatát falfestmények díszítették. Négy vaságy volt benne, s a falába vágva három méternyi széles ablak. Kettő két oldalt és a harmadik a nem túl mély oltárfülkében szemben. De némi fény csak a baloldalin szüremlett be, mert az oltárfülkében lévő ablakot befalazták, a jobboldalit meg bedeszkázták. A mennyezetről függő lámpa hiányában biztosan sötét lett volna a helyiségben. így is félhomály uralkodott bent, amelyben elmosódva rajzolódtak ki a testszínű homokkőfalak. A férfiak a falak mentén elhelyezett ágyakon feküdtek. Az alacsony ablakot mindössze az egyik ágyról lehetett elérni: a toprongyos tüdőbetegéről (akinek civil foglalkozását senki sem ismerte). Ennek végéhez helyezett ágyon feküdt a másik férfi (civilben aljegyző), a szemközti falnál a harmadik (egy paraszt fuvaros), s ezen ágy végében a negyedik, de erről az égvilágon semmit sem tudtak, mert teljesen megné- mult a talián pergőtűzben. A reggeli vizit egykettőre befejeződött. Az orvos epés hangulatban volt, morgott, mint egy bulldog, miközben a nővérek nyugodtan, serényen és mosolyogva végezték teendőiket. Mihelyt az orvos és az apácák eltávoztak, az aljegyző vágyakozva fordult a világos ablak felé, s megkérdezte a tüdőbeteget: — Milyen az idő odakint? — Szép, derűs. Sehol egy felhő. Az égen nem látni mást, csak a röpködő fecskéket. A fal mellett fekvő paraszt felsőhajtott: — Aj, a fecskék... Mi már nehezen látjuk újra őket. Az aljegyző fölemelkedett:
