Irodalmi Szemle, 1979

1979/3 - LÁTÓHATÁR - Chudoba, Andrej: Asiagói harangok (elbeszélés)

— Ml van? Felszökött a lázad?

— Nem tudom... de az nemigen, hideg a homlokom.

— Akkor ne kuvikolj!

Az aljegyző hanyatt feküdt, szemét a mennyezetre függesztve szólt:

— Golyó fúródott a tüdőmbe, mégsem vinnyogok. Ha nincs ez a kurva háború, száz évig is elélhettem volna. Makkegészséges voltam.

A paraszt ismét felsóhajtott:

— Bizony, az egészség a legfontosabb, de hogy száz évig...? Nem kívánom. Egy hete néhány perc elég volt, elátkoztam az egész életet. Húszán maradtunk élve a századból.

Az aljegyző fölemelkedett, és legyintett:

— Én azt sem tudom, hányan maradtunk... Csak későn, az ütközet után találtak rám... De úgy is töméntelen halottat láttam.

— A legtöbben a téren hevertek — rossz rájuk gondolni — s mind mezítláb...

— Mezítláb érkeztek, mezítláb távoztak — bölcselkedett az aljegyző. — Ne félj, többé nem fognak fázni.

A paraszt, kezével eltakarta a homlokát, kérdezte:

— Hát a harangtornyot láttad-e?

— Láttam.

— Már csak egyetlen gerenda tartotta a harangokat.

Elhallgattak, s fölfelé bámultak, mintha a harangokat néznék.

— Azt beszélik, hogy az alagutakban...

— Tessék?

— ... sok a jószág.

— Én nem hallottam, de igaz lehet. A jószág ilyenkor értékesebb, mint az ember.

— Szentigaz. A városban tanúja voltam, amint az éhes tehenek pelenkát zabáltak a kórházban. És senki sem zavarta el őket — a büdösöket!

— Hát a kétfejű csecsemőt a spirituszban láttad-e? A spirituszt állítólag megitták a férfiak.

— A barmok!

— S tudod, mit csináltak a csontvázzal?

— Hegedűt helyeztek az álla alá.

— Szamarak!

— S amit az a majom művelt a főtéren lévő bankban, hát olyat életemben nem láttam.

— Hallottam ... szanaszét szórta a pénzt.

— A férfiak úgy kapkodtak utána, mint az őrültek.

— Te is?

— Én is... én is fölemeltem egy százlírást.

— Nálad van?

— Elkobozták a motozásnál.

— Milyen volt?

— Olyan vöröses... S volt rajta egy nő... kontyos és fekete szemű.

Az aljegyző összeráncolta a homlokát.

— Kontyos, feketeszemű nő? Épp olyat láttam holtan feküdni a harangláb alatt. Egy lő cukrot evett a tenyeréből. Valószínűen napszámba járhatott, mert a talpa vastag és fekete volt, mint a cserkéreg.

Elhallgatva bámészkodtak ama emlékezetes ég felé, ahol a fehér, szétlőtt campanílét sejtették.

A paraszt szólalt meg elsőnek.

— Ki tudja, lezuhantak-e?

— Kicsodák?

— Hát a harangok.

— Egy darabka fal még tartotta őket.

— Az akkor volt, de azóta ...

Néztek, néztek, s a harangok, melyeket már csak egy téglafaldarab tartott, most ott himbálóztak fölöttünk.

Az aljegyző visszafojtotta a lélegzetét.