Irodalmi Szemle, 1979
1979/3 - LÁTÓHATÁR - Chudoba, Andrej: Asiagói harangok (elbeszélés)
A menet felért a köves tisztásra, és megállt. A gyalogos ide-oda forgott, mintha a szélirányt vizsgálná. A magas mészkősziklák kékesen világítottak, s egészen közeliknek tűntek. A távolban (a gyalogos háta mögött) vörösen lángolt a szétlőtt Asiagó ... Néhányszor dörgés hallatszott tompán, fahangon, mint mikor a szekérről a földre zuhannak az üres hordók. A férfi keskeny, ideges orrlikaival szimatolt. A telt száj — mélyen bevésődő sarkaival — nyugodt, megfontolt emberre utalt. Sötét, mélyen ülő szemét a tiszta égboltig magasodó kőcsúcsra emelte, s a mozdulatlan tekintetéből kiolvasható meghatottság Don Quijote szerű ellentéte volt sovány arcának és silány, madárijesztőre való posztóruhájának. Nyilvánvaló volt, hogy olyan ember, akit semmilyen szenvedés nem képes elvadítani, büszke, senkitől sem félő csavargó. S mikor kigombolta zubbonyát, s ajka megnyílt a csillagok felé, világos volt, hogy ez a toprongyos alak elfeledkezik arról, hol van, s fanatikus bűvölettel csodálkozik rá a magateremtette, örökké zöld világra. A tiszt hangosan tanakodott az altisztekkel a további útirányról. A sebesültek egyike motyogott: — Istenem, egy hónapja nem esett... — örülj neki, legalább nem csorog az orrodba. A közelben hirtelen megszólalt egy madár. — Kuvik — mondta ugyanaz. A középső letorkolta: — Butaságokat fecsegsz... Sas volt. Nemrég láttam, amint fölöttünk körözött. A gyalogos még mindig a kőfal felé fordulva mondta: — Gyönyörű hegyek . .. gyönyörű erdők. Visszatérni ide háború után ... A középső nem értette: — Mi gyönyörű? A férfi a földre, majd az égre nézett, s azt mondta: — Minden. A hajtők az öszvéreket nógatták, s a kordék a meredek hegyoldalba vájt kaptatón zörögve ereszkedtek alá a mély völgybe. Ismét hallották a hegyipatakot, a vízeséseket, átmentek egy hídon, újból találkoztak a fákkal, s végül megálltak egy sötét épületóriás előtt. Itt lent köd volt és hideg, vacogott a sebesültek foga. A tiszt néhány szót váltott az őrrel, mire kitárult a nehéz fakapu. Bejutottak az udvarra, de a sűrű sötétségben nem láttak semmit. Csak az apácák főkötőjének fehérsége tört át a sötétségen. Az apácák nesztelenül mozogtak a kordék között, suttogva osztogatták parancsaikat a haszontalan szanitéceknek, akik hordágyakra rakták a sebesülteket, s fapapucsuk hangos kopogásától kísérve eltűntek velük valahol a sötétben. A kopogás visszhangja téros udvarról és magas falakról árulkodott. A férfi — a gyalogos — a szanitécek mögött lépdelt és a visszhang szerint ismerte föl a folyosót, a lépcsőházat, s a pinceboltozatos tornácot. Később fölfedezte az ég hátterében álló oszlopsor egy részét, s a boltívek függőlámpáit. A menet újra lépcsőházba jutott s a férfi végül meglátta a gázlámpa sárga, szertehulló fényét. Az elkoptatott lépcső, a fénylő korlát és a foltos vakolat (melyen a szanitécek árnyéka libegett) arra engedett következtetni, hogy ősrégi épületben vannak. A férfi orrát megcsapta a formaldehid és a naftalin bűze. Egy fehér rokokó asztalkánál sötétlila habitusban apáca ült, úgy látszott, hogy alszik vagy imádkozik. Elhaladtak mellette, ám meg sem mozdult, kissé kinyitotta a szemét, majd rögtön azután visszamerevedett eredeti testtartásába. A szanitéceket az iratokat vivő tiszt kísérte. Elhaladva a falifülkék mellett, melyekben gipsz szobrok álltak, egyre feljebb jutottak. Majd újból folyosón találták magukat, amely magas, antik portálhoz vezetett. Furcsán hatott a fekete tölgyfára festett fakó vöröskereszt. Az ajtó előtt egy ellenszenves arcú magas tiszt állt, és rosszindulatúan vigyorgott. — Aj jaj... micsoda kényelem. Ügy vitetik magukat, mint a püspökök. A szanitécek letették a hordágyakat és melléjük álltak. Az altiszt megigazította a sapkáját, és jelentett. — Négy sebesült, őrnagy úr. A tiszt némán ellépdelt a hordágyak mellett és látható undorral bámulta a borostás arcokat.
