Irodalmi Szemle, 1979

1979/3 - Mács József: A vesztes II. (kisregény)

— Nem egészen. Én is voltam bíró. Engem is kineveztek sztarosztának. Hiszen tudod, hordtam a szalagot a karomon, mig csak le nem cseréltek a komiszárral.

— Van-e különbség a kettő között?

— Van, már hogyne lenne. A sztarosztát az oroszok nevezték ki, a komiszárt meg a szlovákok! De nem ezt akartam mondani — tolta feljebb a sapkáját.

— Hát mit?

— Hogy mikor sztaroszta voltam, tőlem is kérdezték, ki volt ez, ki volt az, de én nem tojtam be. Nem is vittek tőlünk fogságba senkit. És mi ebből a tanulság?

— Mondja, hogy tudjam!

— Ha tisztséget vállal az ember, legyen helyén az esze! — emelte meg dicsérőleg a hangját, éppen mikor behajtottunk Billegre.

Akárhogyan is nehezteltem rá Tűzhegyért, nem élhettem a gyanakodók szavaival. Mert igazat mondott. Annyira igazat, hogy hiába futottunk át Billegen, hiába hagytuk magunk mögött a kastélyt, az újra szélesedő völgyben sem a természetet betegítő őszi sárgulást láttam a fák levelein, a fonnyadó fűszálakon, hanem a végtelen fehérséget, a téli nap fényében szikrázó, összefüggő hótakarót, a zúzmarás kerteket, a füstölgő kéményeket és az emberek, állatok szájából kicsapódó párát.

Biciklin ültem, nyomtam a pedált, izzadnom kellett volna, Én azonban annyira zord téli időbe fordultam az emlékeimmel, hogy fáztam. Mert folyton csak arra gondoltam, hogy fekszem a havon a dermesztő hidegben, apámhoz bújva a Hangya előtt, a jeges kút közelében, és a fejem fölött fütyülnek az aknák. Egy lövedék meg egyenesen a kertünkbe csapódik be. Aztán az udvaron megszólal a Sztálin-orgona. Aztán nem messze tőlünk tüzet okád egy ágyú. Szobánkon az ablak beszakad. Aztán szekér zörög az országúton. Inkább ne is néztem volna oda. Halottak egymás hegyén-hátán. Mint mikor cséplésnél szekérderékbe dobálják a zsákokat.

Rövid ideig szünetel az aknák süvítése. Felugrunk, és visszük a vízzel teli dézsát az udvarba, hátra az ólba, mert éppen itatás ideje van. De a tehén eltépte a láncát, futkos a hóban, néha megáll, riadtan körülnéz, mintha kérdezné:

— Mi történik itt?

Az oroszok már bent voltak a faluban. Nem is tudom, melyik égtáj felől jöttek be. Apám szerint a góbisi dombokról ereszkedtek le. Egyszerre legalább kétszerannyian lettünk. Szűk lett a ház, az ól, az udvar, a csűr, minden. Gyorsan elfogyott a széna, a szalma, az ennivaló. A nyelvek bábeli zűrzavara hallatszott mindenfelől. Félelem és tanácstalanság fészkelt a lelkekbe.

Apám rekedtre fárasztotta a hangját a magyarázkodással, hogy a Hangya nem az övé, mindenkié, közös, mint a kolhoz, ne nézzék burzsujnak, mert ő csak vezeti az üzletet. Anyám meg úgy festette az arcát, mint a feltűnősködő városi asszonyságok. Persze ő csak korommal, nem mindenféle illatos kenőccsel. Meg úgy öltözködött, hogy a nagyanyám legfeketébb ruháit kapkodta magára. Ügy nézett ki, szegény, mint a maskara. Mint kertünkben az ijesztő. A katonák a korom mögé láttak, és mosolyogtak. Meg a szép fogsorát sem tudta mivel rejteni.

Mikor elcsitult a harci zaj és eloszlott a félelem, az emberek kimerészkedtek a házukból és az udvarukból. És álmélkodva tudták meg, hogy az orosz parancsnokság az istennel cimborái. A templomban csinált magának szállást. A lehető legjobb helyen. Katonai térkép került az Orasztalára. Onnan indult a parancs a frontokra. Oda érkezett vissza a hír. Onnan szaladt szét a faluba a parancsnokság üzenete is, hogy mindazok, akik baloldali pártokhoz tartoznak, sürgősen jelenjenek meg a templomban.

Apám is felkerekedett. Anyám a rejtekhelyről elővett bőrkabátot adta rá. Közben nem állt be a szája.

, — Tisztelendő úr imádkozni hív a templomba. Ok vajon mért hívnak? — forgolódott apám körül.

— Majd megtudom, ha ott leszek — mondta, és a letaposott havon elindult a templomba.

Jó óra múlva tért vissza. És mintha megnőtt volna. Pedig csak kihúzta magát. Öt nevezték ki bírónak, sztarosztának. A Nádas Bálint bajuszának összébb kellett kunko- rodnia. Mert hogy most már az olyan módos parasztnak mint ő, hátrább az agyarakkal.