Irodalmi Szemle, 1979
1979/3 - Mács József: A vesztes II. (kisregény)
Lehet, ez a körülmény is meggyorsította a halálát. Elviselhetetlenül érinthette, hogy éppen őt, a kúrátort, az Orasztalánál fosztották meg a trónjától. Apám lett a fontos ember. Hozzá jártak kérelmükkel az őrmesterek, lityinandok, kapitányok, akik mind fütyültek a nemzetiségére, arra, hogy rossz lóra tett és vesztes, nem okolták a háborúért. Egész nap nyitogatták nálunk az ajtót, apránként eresztget- ték ki a konyhából a meleget. Hol búza, hol árpa, hol zab kellett nekik. Semmit nem vittek el ingyen. Mindenért gavallérosan fizettek. Papír ezerpengősökkel. Nem sokat ért, a gazdák a seggüket törölhették ki vele, de hát pénz volt az is. Egyedül csak a bunkerok ásásáért nem fizettek. Pedig oda nagyon sok ember kellett. Apám járta a falut, házalt, soha nem volt megállása. Rendesen és türelmesen végezte a dolgát. Még azoknak sem sikerült kihozniuk a sodrából, akik mindig ellenkeztek, nem akartak adni semmit, és elbújtak, ha a bunkerásáshoz ember kellett. Gyakran szegődtem a nyomába, mert tetszett, hogy egészen váratlanul ő lett a falu legfontosabb embere. Még fegyvere és felfegyverzett miliciája is volt a falu szegénységéből. Tizenhét embernek parancsolt, köztük az egyetlen paraszt Sas Barnának is, akivel akkor még jóban volt, csak nyáron tettem tönkre a dinnyéjét. Felnéztem rá, büszke voltam a határozottságára, ahogy a rábízott feladatokat sorban teljesítette. Arra is, ahogy a tagadó szókat ki merte mondani. A sok orosz katona között egészen jól feltalálta magát. Ha egyenruhába bújtatták volna, senki nem ismerte volna fel benne a magyart. Akkor tűnt fel először, mennyire mongolos kinézésű a széles járomcsontjaival. Mikor már minden a legnagyobb rendben folyt, akkor jelent meg nálunk az a bizonyos kapitány, aki Billegen is járt. Korán reggel nyitott be hozzánk. Anyámmal éppen a sültkrumpli reggelinket fogyasztottuk. A sztarosztát kereste, apámat, de ő már nem volt otthon. Régen nyakába vette a falut. Hellyel, früstökkel kínáltuk a morcos, pufajkás, kucsmás tisztet, de nem ült le és nem fogadott el semmit. Türelmetlenül ismételgette: — Sztaroszta, sztaroszta... Kézzel-lábbal magyarázta, a szánkba rágta teljesen érthetetlen, idegen nyelven, hogy ha mindjárt a föld alól is, de kerítsük elő apámat. Anyám rám nézett és intett, méghozzá úgy, hogy ami történik, annak a fele se tréfa, szedjem a lábam szaporán, mert semmi kedve sokáig egyedül maradni a morcos kapitánnyal, akinek a szeméből sem sok jó olvasható. Felismerve a veszedelmet, úgy szaladtam ki a konyhából anyámat féltve, mint mikor először szólalt meg udvarunkon a Sztálin-orgona. És hogy hamar célt érjek, elkötöttem a trénszekértől a felnyergezett lovat. Felpattantam a hátára. Ha sürgős az apám előke- rítése, hát gyerünk. Mintha tudta volna, minden elkésett percért kár, hatalmas szökkenésekkel nyargalt ki velem az udvarból, és eszét vesztetten vágtatott végig a falun. Szemem előtt összefolyt minden. Senkit nem ismertem fel. Még apámat sem a szokatlan bőrkabátjában és sztaroszta szalaggal a karján. Mindenkit katonának láttam. Ügy megiramodott alattam a ló, hogy azt hittem, csak a világ végén áll meg velem. Civileknek, katonáknak még a lélegzetük is elállhatott, amikor hajmeresztő repülésünket nézték. Egyszerre felkerekedett szinte az egész falu. Talán még a sánták is futottak utánam. Mi lesz velem, hol bukók le a nyeregből? Még szerencse, hogy kemény tél van, hó és jég mindenfelé, megáradt, zavaros vizű patak sehol, nem fúlhatok bele, mint a török elől menekülő király ... Elég messze jártam már a legszélső háztól, amikor életmentő ösztönöm azt súgta, hogy nem a nyeregbe, hanem a gyeplőbe kell kapaszkodnom. Jó erősen visszafogtam a kantár szárát és a ló engedelmesen megállt. Kaparta a havat, prüszkölt, forgott, nyugtalanul viselkedett, de nem kezdett újabb félelmetes vágtába. Visszatérítettem a falu felé, mert nem kereshettem apámat a fehér mezőben. Meg már nem is én kerestem őt, hanem ő engem. Mikor hirét vette, mi történt, kétségbeesetten loholt utánam. Pedig haza kellett volna sietnie. — Ha felérnélek, most nyakonvernélek! — mondta magából kikelve, mikor utolért^ A felkerekedett falusiak és a katonák gyorsan visszafordultak. — Kié ez a ló? — kérdezte, és szikrázott a szeme a dühtől. — Egy kapitányé. Magát várja. Azt üzeni, azonnal menjen haza! — adtam át nyeregben maradva az üzenetet.
