Irodalmi Szemle, 1979

1979/3 - Mács József: A vesztes II. (kisregény)

elindulni. A kezével meg óriási köröket rajzolt. Ilyen módon igyekezett megmagyarázni, hogy nem a nehéz munkától fordult ki a térde, hanem Pali bátyáménál jóval vastagabb és hosszabb bajuszának a cipelésétöl.

Egyszer csépléskor sikerült valahogy bejutnom az elsőházába. A hűvös, lefüggöny- zött szoba tükrös kredencén furcsa, sokáig emlékezetes fényképre tévedt a pillantásom. Hárman voltak rajta. Nádas Bálint, községünk első gazdája, az oroszok érkezéséig bíró, haláláig kurátor és halottkém, meg a két szép nagy szarvú magyar ökre. Igencsak vékonyka legénynek látszott a képen. Csak a bajusza tűnt fel hatalmasnak. A kis in- gecske, nadrágocska fölött vastagabb és hosszabb volt, mint a magyar ökrök szarva.

Nemigen látta gyalogolni senki. Csak amikor a Hangyába jött igazgatósági gyűlésre, vagy a csendőrőrsre ment egyszer lopás, másszor levente- és katonaszökevények ügyében, vagy a parókiára nyitott be lelki üdvösség dolgában, vagy a halottas ház ajtaján kopogtatott, megállapítani a tényt, valóban halott-e a megboldogult, vihetik-e nyugodt szívvel a csend örök birodalmába. De akkor is, mindig, minden egyes útján csak nehezen haladt előre a kifordult térdével. Krisztus a szenvedés keresztjét cipelte, ő meg a Pali bátyáménál is vaskosabb bajüszát.

Ha kilépett a kpun, mintha egy jókora kereszt szabadult volna ki a temető szelíd akácfái közül. Két ága a hatalmas bajusz két szárát helyettesítette. Senki nem tudott vagy nem akart nagyobbat növeszteni nála. A sok apró bajusz, a Hitleré is, csak szégyenkezhetett az övé mellett. Különösen a templomban, a férfiak karzatán tűnt ki a többi közül, vagy a templomkertben, ahol egyre több lett a megbeszélnivalójuk az e

mbereknek.

Mi minden rosszat készít számukra a háború utáni idő?

Apám szerint a feltűnősködést szerette mindenben. Különb akart lenni mindenkinél. Majd belebetegedett, hogy katonának nem vették be. A vézna alkata miatt. A csehek már az első sorozáson felmentették a katonai szolgálat alól. Mikor látták, magukban azt gondolhatták: ez a semmi ember a bajusza viselésébe is beleszakad egyszer, nem még a teljes felszerelés cipelésébe. A magyar sorozóktól várta, hogy orvosolják a rajta esett nagy sérelmet. Hogy majd ők csinálnak belőle katonaviselt embert. Bennük is csalatkoznia kellett. Pedig nagyon igazodott az új helyzethez. A határváltozás után azonnal eladta a pejkókat, és szép szarvú, fehér ökröket vett, az új viszonyokhoz és a bajuszhoz illőt. S magyarázta boldog-boldogtalannak a tettét:

— Ha már így történt, az ökreim is legyenek magyarok!

Végelgyengülésben halt meg negyvenhét éves korában. A lába meg a szíve mondta fel a szolgálatot. Nagy temetése volt. A végtisztesség-tevők alig fértek el a tágas udvaron. A tanító reszkető fejjel énekelt. A pap elcsukló hangon a lelki üdvösségéért imádkozott. Szépen elbúcsúztatta a falutól és e földi világ minden zegétől-zugától.

Aztán hosszú oszlopban haladt a temető felé a fekete menet. Szólt a harang, szállt az ének. Nincs már szívem félelmére, nézni sírom fenekére. És összehajolva beszélgettek a koporsót kisérő fekete emberek. Még a temetőkertben is arról folyt köztük a szó, igaz-e, hogy a Nádas Bálint bajusza csak üggyel-bajjal fért bele a koporsóba.

— Már megint lemaradtál. No csak, gyere hozzám közelebb — szólt hátra apám.

— Nem jó így? — ellenkeztem.

— Gyere, ne duzzogj. Érdekeset mondok — csalogatott magához, és lassabban nyomta a pedált.

— Azt akarta mondani, hogy visszafordulunk, mert az érdekes lenne — hajtottam a közelébe.

— Eszem ágában sincs. Billegről mondok valamit. Ahová most érkezünk — lohasztotta le a kíváncsiságom.

— Mit mondhat róla? Falu ez is, mint a miénk. Nagyanyám legtöbbször a boszorkányságáról emlegette. Maga is ijesztgetni akar? Ha igen, Tűzhegyet emlegesse, ne a boszorkányságot!

— Billeget emlegetem. Mert innen a front alatt a fél falut fogságba hajtották!

— Aztán mért? — tett kiváncsivá.

— Mert berezelt a sztaroszta.

— Mindenki berezel, ha ráljesztenek — mondtam csupán a kötekedés kedvéért.