Irodalmi Szemle, 1979

1979/3 - Mács József: A vesztes II. (kisregény)

hogy Egyesült Protestáns Gimnázium. Olyat tettek a helyére, amelyet már csak böngésznek, de nem értenek az emberek. Lehet, azt írták rá, hogy az iskola háborús vesztesek számára zárva. Vagy hogy ebben az épületben magyarul már nem tanítanak. Mind a kettő rossz. Mert mind a kettő sújt. Háborús vesztes is vagyok meg szlovákul sem tudok. S ez a gondja is csak tetézi a kiadást, a költséget, kezdenie kell valamit!

— Szóval add meg a pénzem, de minél előbb, Pali! Nagy szükségem van rá! Nagyobb mint gondolnád! — mondta apám utoljára Pali bátyám kapujában, és szánalmat keltő, szomorú arccal ült fel a biciklijére.

— Értelek, testvér, nagyon is értelek, és visszaadom a pénzed, ebben az egyben biztos lehetsz! — kiabálta utánunk, míg áthajtottunk a boltíves hídon.

Akkor jöttem rá, hogy Pali bátyámnál egyszeri alkalommal többet lehet tanulni, mint a gimnázium három osztályában. Mert ott a latint, a számtant, a történelmet gyömöszölték a fejembe, itt meg az élet fortélyaira tanítottak meg. Legutóbb például arra, hogy nemcsak az adósnak kell panaszkodnia a törlesztés halogatásáért, de ugyanúgy a hitelezőnek is a pénze visszaszerzéséért...

— Ide se megyünk be? — kérdeztem, amikor láttam, hogy fel sem emeli az útról a tekintetét.

— Minek mennék be? — rántotta fel a vállát, és kitartóan nyomta a pedált. A bőrönd ide-oda billent a saroglyáján.

— Megnézni Pali bátyámat! — mondtam meggyőzően, pedig csupán az időhúzás miatt álltam elő a javaslattal. Egyetlen porcikám sem kívánta Tűzhegyet.

— Mit néznénk rajta?

— A bajuszát. Én mindig nézném, ha tehetném. Olyan vastag, meg olyan sűrű, mint kertek alatt a bozót.

— Most nem az a dolgunk, hogy bajuszt nézzünk — leckéztetett meg, fukarul bánva a szavaival.

— Tudom, de azért én nézném — hajtogattam a magamét.

— Nézheted Tűzhegyen is. Mindenütt nő, ahol növesztik — okosított nagy bölcsen.

— Nem tagadom, az is érdekel, milyen a szlovák bajusz. Olyan-e, mint Pali bátyámé?

— Kinek ilyen, kinek olyan, de a bajusz mindenütt bajusz — próbált véget vetni a beszélgetésünknek. Én azonban nem hagytam annyiban.

— Megkérhetné a tartozást, ha bemennénk — álltam elő a nyomosabb érvvel.

— Nem érünk most rá — vetette foghegyről, mert már únta a konokságomat. — De ha ráérnénk, akkor se mennék be. Jegyezd meg, amit mondok. Pénzt ne kölcsönözz senkinek, ha nem akarsz ellenséget szerezni magadnak!

— Pali bátyám ellenség? — lepődtem meg nagyon.

— Lehet, hogy még nem. De az is lehet, hogy már igen — sietett előre, hogy ne folytathassam, amibe belekezdtem.

Hamar átszaladtunk Tövisen. És a dombok hirtelen közelebb térdepeltek az úthoz. Mintha arra lettek volna kívnácsiak, miről beszélget a bicikli pedálját taposva egy felnőtt meg egy volt gimnazista. Emelkedett velünk a vidék. Talán azért, hogy jobban szemügyre vehessük messzebbről is a százablakú billegi várat. Úgy ült a dombon, mint kotlós a tojáson. Száz szemével az alatta lapuló falut nézte. Félszáz szeméved meg a mi konok küszködésünket figyelhette.

Egyre fárasztóbb volt taposni a pedált. Ugyancsak rá kellett hajolnom a kormányra. Szerencsére már szét sem nézhettem. Mert a völgy hirtelen összeszűkült. Éppen a legrosszabbkor. Amikor falumból a sok mindenféle nagyságú bajusz a nyomomba eredt. Körülöttem szorongtak a bajszos emberek mind, mintha azt akarták volna bizonyítani, hogy ők is tudnak olyan bajuszt növeszteni, mint Pali bátyám.

Nádas Bálint dicsekedett legkitartóbban a bajusznövesztő tudományával. Elém szaladt többször is a köves úton, és a lábára mutogatott, amely térdben egészen kifordult. Egyik balra, másik jobbra nézett a csizmaszár felett. Mintha kétfelé akartak volna