Irodalmi Szemle, 1979
1979/3 - Mács József: A vesztes II. (kisregény)
Mács József A VESZTES - II. Lassan hajtottam, mint mikor szél ellenében halad az ember. A képzeletem azonban előrenyargalt. Nem bántam. Eresztettem. Tudtam, hogy Tövisnél megáll, nem megy tovább, jobbra fordul, beszalad a faluba, Orfalvára. Mi is odaérünk nemsokára. Az a néhány ház valóban olyan, mint a tüske. Szinte szúrja az embert. Elvonja a figyelmét Űrfalváról, amelynek a templomtornyánál sehol a völgyben nincs hegyesebb. Szelíd patak csordogál keresztül a falun. Boltíves híd hajol át fölötte. Nem messze tőle széles tócsává sekélyesedik a víz. Kacsák, libák egész nyáron ott tocsognak az iszapban. A túlsó parton hosszú parasztház ablaka figyeli a híd alatti társéget és az iszapos tócsát. A fakapu tavasztól őszig tárva. Kacsák, libák szabadon járnak ki s be rajta. Akárhányszor vitt el apám Orfalvára, mindig a patak fölé hajló boltíves híd foglalkoztatta a képzeletemet. Ő bement, vendégeskedett Pali bátyámnál, én meg kint maradtam a kapuban, néztem a tócsát és a boltív alatt átmerészkedő gyerekeket. Nemcsak a tócsa világa meg a ritkaságnak számító boltíves híd érdekelt. Ha behívtak, asztalhoz ültettek és kínáltak kolbásszal, szalonnával, míg ettem, nem vettem le a szemem Pali bátyám vastag bajuszáról. Alig látszott tőle a tömpe orra meg a szája széle. A vastag bajusza fölött egészen keskenynek tűnt fel a homloka s jelentéktelennek az amúgy is apró szeme. Csak a nagy szőrcsomó mozgott, nevetett az arcán. Valahányszor láttam, mindig az jutott eszembe, vajon hogyan tudja bekanalazni a levest? Abban különbözött Pista bátyámtól, hogy amennyire tehette, elkerülte a Hangyát. Nem szerette nálunk nyitogatni az ajtót. Később jöttem rá, hogy mi sem a rokoni látogatás kedvéért fordultunk meg annyiszor Úrfalván. Pali bátyám tartozott apámnak vagy ötezer koronával. Nem adta meg az első köztársaságban, s nem törlesztette az adósságát a pengős világban sem. Pedig akkor már csak egy pengő volt a hét korona értéke. Alig haladta volna meg a tartozás a hétszázat. Siránkodott, panaszkodott, és hivatkozott mindenre. Az időjárásra, a sovány kavicsos földjére, a nagy adóra, az elhullott állatokra, a rosszul tojó tyúkokra, a szegényes gyümölcstermésre, a rosszul tejelő teheneire, a meddő kancáira, a telhetetlen papra, tanítóra és a bolti drágaságra. Siránkozás közben szánalmat keltően lekonyult a bajusza. Két lecsüngő száráról szinte csöpögött a szomorúság. Sajnáltatta magát, és ezzel el is érte a célját. Apám látva, hogy megint fölöslegesen karikázott Orfalvára, mélyet sóhajtott és felállt az asztaltól. Megköszönte a vendéglátást, és amíg csendesen, az udvaron meg-megállva a kapuig értünk, ismételten a lelkére kötötte Pali bátyámnak, hogy mire legközelebb jön, már legyen együtt a pénz, mert mi sem élünk levegőből, nekünk is kezdeni kell valamiből a háború után. — Tudom, testvér, megadom, testvér, ebben az egyben biztos lehetsz — ömlött szájából a hitegető szó, és a nagyobb nyomaték kedvéért még át is ölelte apám vállát. De rá már nem hatottak az únos-untalan elismételt, hitegető szavak. Kibontakozott az ölelő karjából, és a kapuban újra elkezdte, hogy nagyon kellene a pénz, a háborús vereség csőstül zúdította a bajt a nyakába, falunkban ő itta meg leghamarább a keserű levét, amikor kivetkőztették a fehér bolti kabátból és kitették a Hangyából. Elvesz a kétezer pengő kaució, amit üzletvezetőként lefizettettek vele. Senkit nem érdekel ez az elég nagy összeg, és úgy látszik, a pénz teljesen kicsúszik a markából. És még csak tetézi a bajt az én helyzetem. A gimnáziumból való kiszorulásom. Az épület homlokáról lekerült a tábla, amelyen az állt, mindenki el tudta olvasni,
