Irodalmi Szemle, 1979

1979/3 - Szigeti László: Könnyű András nehéz élete (riport)

Könnyű Andráshoz az ősz is beköltözött a toronyba, az égbolt beláthatatlan, szürke zárdájába. Minden égtájnak rohantak a felhők, de az udvarba, valami égi rejtély folytán, melengető sugaraival besütött a nap. Eső oly vékonyan hullott, hogy a zsombékok töve szinte nedv nélkül maradt, ám elegendő volt ahhoz, hogy fellélegezzen a növényzet, felszabadultabban kapirgáljanak a tyúkok. Morzsa, a gazda combjára fektetve fésületlen fejecskéjét, alája vánkosnak mellső lábait egyre csak a vigasztaláson buz- gólkodott, mivel azonban hűségéért és szeretetének hosszúra nyúló kifejezéséért még csak egy apró mozdulattal sem fizetett a gazda, elbizonytalanodottan kullogott utánam az udvarra. Szeméből gazdagon ömlött a bánat, s ügyet sem vetve rám, föl-le koslatott és ugatott. Nemcsak a kynológusok tudhatják, hogy a jó kutya másként ugatja meg a betörőt, mint a tisztességes embert, másként az ismerős, mint az ismeretlen lelkeket, s megint másképpen az idegen ebet. Morzsa egyikre sem, hanem — önmagát ostoro- zón — magára csaholt. Nagy ívben körbeloholta a terebélyes, agg diófát, s ha a küszöbhöz ért, megállt, hátha kitünteti egy mosollyal vagy egy tréfás, barátságos szóval a gazda. De Könnyű András már nem szólt, s e némaság újból és újból elárasztotta Morzsát, és újabb önostorozó körutak megtételére hajtotta. Ebből arra következtettem, hogy az emberi lélekkel érintett állatok tudat- és érzelemvilágát, áttételesen bár, de befolyásolja a történelem alakulása, épp ezért, pusztán az állatvilághoz való ragaszkodásunk tiszteletéből is ajánlatos lenne békésebben irányítani a sorsot. Persze, sem Könnyű Andrással, sem Morzsával nem folytathattam párbeszédet erről a kérdésről, így hát a portát vettem szemügyre. Egyike a városkában megmaradt három nádfedeles, toromba kötéses, deszkaoromzatú háznak, amit, ha a bontás elkerülhető, emlékeztetőnek — múzeumnak? — hagynak a nagymegyeriek. A két pindurkó ablak előtt virágoskert, foghíjas léckerítéssel. A kapu mögött gémeskút. Koloncnak terméskövet szí- jaztak a gém — errefelé sújtó — végére, aminek másik vége ugyanolyan árván mered az égre, mint a poshadozó vízre a kútostor, melynek hankalékába dróttal kapaszkodik a vödör. A káva megöregedett, ha nekitámaszkodnék, talán engedné, hogy vele együtt zuhanjak a mélybe. A gyerekeknek, unokáknak mégsem veszélyes, hiszen Könnyű András előrelátása csalánt hagy burjánzani a tövénél. A kacatokkal tömött kis kukoricaszárító egy hektárnyi földtulajdont saccoltatott, a szegényes fáskamra pedig koraesti meleget és hajnali fogvacogást jelzett. A kis esztergapadon s tájékán a kovácsok használta tűzfogó, mellette vaskulcs, amivel a nyári patkósarkakat csavarozták le, hogy helyükbe kerülhessen az élesebb, a téli. Emitt lyuk- és vasfűrész hever, satu, rozsdás ajtósarok és egy mágnespatkó, ami még ma is megmozdítja a kilós vasat. A kőművesszerszámokkal meghitt társaságban csákányt, lapátot, ásót fal a rozsda. A földön járomszög, kilenc szem lánccal, szekérhez való vasalás, fürgeségét még mindig kellető ösztöke, aratósarló, boglyarakó favilla, mind-mind a paraszti életmódot segítette. A kengyeles ásó pedig a gazdálkodó alaposságáról vallott, szeretett jó mélyen leásni a földbe. Két tokmányt is találtam. Az ökörszarvból készültet két darabban. Szűk volt, nem fért bele az új kaszakő, amit Könnyű András hat éve szerzett, s hozzá a pléhből bádogolt tokmányt, ami bőrszíjra csatoltan a kiskonyha falán függött a kasza társaságában. Mindent esz a rozsda, pusztít az enyészet. A kis esztergapad hirtelen Szent Mihály lovának tűnt, ami csak arra várt, hogy nagy kegyelettel a hulladékgyűjtőbe szállíttassék holt rakományával, azaz Könnyű András vagyonkájával, amely jelezte, hogy helyzete szerint cseléd, napszámos, summás, kubikos, részesművelő egyaránt volt.

Könnyű András megjelent az ajtóban, lábánál Morzsa, mögötte a Néni.

— Ővele sem lehet igen beszélgetni — elevenedtek meg bennem dörmögő szavai. — Nagyot is hall, és minek is beszélnénk? A gondolataink elhallgatásához már úgy hozzászoktunk, mint a napi negyven-ötven cigarettához. Vagy dicsekedjünk egymásnak? Ugyan... Nem, most már nem szeretem az életet. Tönkrement a kezem, dolgozni sem tudok, az emlékezés is fáj...

Ám Könnyű András hallgatott, hiába kérdeztem érdemrendjei felől. Még arról sem szólt, amit a magyar gimnázium munkásmozgalmi szobájának vitrinjében láttam: „A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa Könnyű Ondrejnek a Tanácsköztársaság 50. évfordulója alkalmából, a Tanácsköztársaság alatt kifejtett tevékenysége elismeréséül a TANÁCSKÖZTÁRSASÁG EMLÉKÉRMET adományozza. Budapest, 1970. évi december hó 21. napján. Losonczi Pál, a Népköztársaság Elnöki Tanácsának elnöke; Cseterki