Irodalmi Szemle, 1979

1979/3 - Szigeti László: Könnyű András nehéz élete (riport)

Lajos, a Népköztársaság Elnöki Tanácsának titkára.” Szerénysége és emlékei önmagába zárták.

— A húgocskám, ugye szép a drága, ugye szép? — lépett elém a Néni, kezében újabb rámázott képpel. — A napokban halt meg Komáromban, cukorbaja volt — folytatta egyre hangosabban. — Ugye szép, itt húszéves lány, nagyon szép, hasonlítottunk' egymásra... — majd hirtelen felhagyott az egésszel és elviharzott.

Morzsa utána szagolt, aztán mellém lépett, engemet is körbeszagolt és visszament a gazdához. Nem ugatott, nem örült, nem tüzelt a szeme. Magára öltötte gazdája némaságát. Könnyű Andráson láttam, hogy már nem szedhetem rá a szóra, mégis próbát tettem.

— Tudja-e András bátyám, hogy amikor még kölyök volt, 1910-ben, a Révai Nagy Lexikona szerint „3591 magyar lakosa volt a Komárom vármegye csallóközi járásában elterülő nagyközségnek”. Volt már vasútállomása, posta-, távíró és telefonhivatala. És tudja-e, mit jelent a megyer szócska? A megyerek voltak a magyarok harmadik nemzetsége. Valószínű, hogy a törzs élén magának Árpádnak az ősei állottak, s azért ez a törzs adott nevet utóbb az egész nemzetnek.

Könnyű András igenlően bólintot és tekintetével a kiskaput lebbedezte. Visszautasí- tóan, mégsem ridegen tuszkolt kifelé a szemével. Tekintete követelte: legyen hathatósabban jelen mindennapjainkban a megértés, a figyelem, a tisztelet és a szeretet az olyan sorsok iránt, melyek napjaink békességéért cselekedtek. Szervesebben tartozzanak bele létezésünkbe, önvizsgálatunkba.

Morzsa nem kapott gusztust a lábikrámra, szép lassan követte a gazdát, majd a kapubálvány tövénél a jól ismert módon fölemelte hátsó lábát. Ilyetén köszöntése talán látogatásomat minősítette? Könnyű András harmatgyenge kézszorítását nyújtotta le magánya „elefántcsonttornyából”. Nem szólt egy szót sem, néma maradt, s én szentül hittem, hogy látogatásom következményei elmélyítik azok igazát, akik magánakvaló, szófukar embernek minősítik őt. S a többségében kétkezi munkások lakta Rózsa utca emeletes házsora előtt lépdelve az járt eszemben, hogy távoztom után Könnyű András kiszögelte magát a kiskapura, s nem is sejtette, nehéz élete talán úgy fölkavart, mint a Luther Márton által 1517. október 31-én a wittembergi vártemplom kapujára kiszögezett tézisek a középkor kisemberét. Alit a kiskapunál, némán, mintegy megtestesítve egyértelmű sorsának holnapjainkhoz szóló üzenetét: „Itt állok, másként nem tehetek.”

Lea Mrázová: Vladimír Mináč