Irodalmi Szemle, 1979

1979/3 - Szigeti László: Könnyű András nehéz élete (riport)

Hát hová haza? Nekem soha nem volt hazám. A monarchiát nem nevezhettem hazának, németek uralkodtak, 1918-ban a szülőföldem megint nem az anyanyelvem szerinti országhoz került, akkor csehek uralkodtak. És a szülőföldnek csak akkor van jelentősége, ha a családodon, a rokonságodon kívül egy tágabb szabadságot is ad. De volt nekem valaha szabadságom? Megérkezett a felszabadulás és mi történt? Kitelepítettek. Azóta sem értem. Mi, megyeri kommunisták hiába mondtuk, hogy ez igazságtalanság, semmit sem tehettünk. Pusztába kiáltott szó volt a nemzetköziség, a népek szabadsága, meg minden, amiben addig hittem. Naponta gyilkolom magamat még ma is, miért nem sztrájkoltunk a kitelepítés ellen, legalább mi, a kommunisták, és nap mint nap szíven üt az, hogy bementünk a járásra, letettük az asztalra a tagsági könyvecskét és megkérdeztük, hogy őszerintük lehetünk-e háborús bűnösök. Mosolyogtak, azt mondták, ők ebben kismiskák, erről máshol döntöttek. Mint ahogy a csehekre is volt közimondás, „co Cech, ten muzikant”, a magyarra is csináltak, „aki magyar, az bűnös”. Máig sem értem. Özvegy ember létemre, egy szál fiammal Mikovó Hradištere telepítettek. Negyvennyolc esztendős voltam akkor, több mint harmincéves munkás- mozgalmi múlttal. Tiszta képet látni erről ma is nagy kegyelem volna. Abban a csehországi majorba, amelyben dolgoznunk kellett, öten voltunk kitelepítettek. Jől ment a sorom, hiszen végre telt bendővel fektethettem a napot én is, meg a fiam is, csak az a nagy miért bántott, amivel életem értelmére kerestem a választ. Az ilyen bántalom felőrli az embert. Lelkem rostáján is elhül a parázs, ha arra gondolok, álmodom, hogy megint ugyanúgy kopogtatnak. A visszatérő álmok gyilkos álmok. Életem legnagyobb csalódása volt az az esztendő, hitölő esztendő. Harminc évig azt tanultam, abban a hitben éltem és cselekedtem, amit az Internacionálé 21. pontja így mond: Nemzetközivé válik holnapra a világ. Hát ekkorát nem tévedhetek én, nyugtattam magamat. Akár a paraszt, aki tudja, hogy ilyen magból, ilyen időjárásnál, ennyi munkánál és Ilyen földből ennyit és ennyit aratok, én sem tudtam többet, sem kevesebbet arról, hogy ez az elv egykoron valósággá válik, gyakorlattá. Vagy ekkorát tévedtem volna? Félrevezettem magamat harminc éven keresztül? Töprengtem, mint a bolond. Vajon ki siklatta ki az életem? Vagy tényleg rossz lapra tettem föl az életemet? És csak negyvennyolc évesen vettem volna észre? Nem tévedhettem; világ proletárjai, egyesüljetek, mormoltam nap mint nap, és lassacskán szertefoszlott bennem a hit, amit az a három sző adott nekem, ami a két háború között kibíratta velem az életet. Néha arra vágytam, hogy szétporladva eltűnjek a levegőben. Nem, nem a föld mélyét kívántam, mert ott rátalálhatnak a csontjaimra, s azok bizony szégyenkezhettek volna helyettem, akinek az élete tévedés volt. Aztán negyvennyolcban hazajöttem. Ma az Antifasiszta Harcosok Szövetségének a tagja vagyok, s a pénz, amit az államtól kapok, az ezerkét- száz korona, szép megélhetést biztosít. De a nemzetköziséget magáénak valló elvem néhanapján még meg-megszabadul az engedelmességtől, s azt kérdezteti, te, András, nem tesz ez a pénz elnézővé és optimistává? Higgye el, magam sem tudom, hogy nyolcvan évemhez közelítve miért teszek föl olyan kérdéseket, amelyekre az ötvenes éveknek kellett volna megadniuk a választ. Ennyire begyöpösödtem volna? Vagy a lélek visszajár? Ki tudhatja...? Néha már teljesen érthetetlen vagyok önmagamnak. De fölhagyok a beszéddel, már rügyezik a szemem.

És rügyezett. Munkára immár engedetlen kezét oldalra eresztve, önmegadóan köny- nyezett. Vigasztaltam volna, nem lehetett. Láttam jől, mennyire nyughatatlan és szenvedő. A századforduló kenyérharcaiban szükségképpen kifejlődött, s férfikorában tudatosan fejlesztett változtatni-pszichőzis és a szüntelen önvizsgálat, negyvenötben, azt hiszi, csődöt mondott, s e feltételezés álmaiban vissza-visszajár félelem és némi önbecsmérlés formájában. Hogy tudnám elűzni én a nehéz álmokat, aki még nem is éltem, amikor ő először megütközött velük. Csak szóbeszédből és olvasmányaimból ismerem e csatákat, melyek az ő töprengő elméjében ugyanolyan vészesek lehetnek, mint a galiciai front puskagolyői, a Tiszán átcsörtető román antant-katonák, és Horthy kakastollasainak puskatusai, koplaltató zárkái. Vagy annál százszorta veszélyesebbek? Nem erőltettem a szót. Morzsa sem az irántam érzett ellenszenvét. Mintha megbékélt volna velem. Összekaparta minden belső értékét, szinte hozzáragadt gazdájához és nyalta, cirógatta, dédelgette, ahol érte, de hasztalan. Könnyű András visszavonult az önvizsgálódás tornyába.