Irodalmi Szemle, 1979

1979/3 - Szigeti László: Könnyű András nehéz élete (riport)

ben. Ezen szőke, amúgy barna volt... — áradozott oly szerelmetesen, hogy nem csodálkoztam volna, ha a fehér lovát megülő legényke megéled. — Izsapl születésű...! — kiabálta a fülembe, s hiába bólintgattam, hogy értem, egyre hangosabban ismételte:

— Az én drága szép uram ...

Sem nekem, sem Könnyű Andrásnak nem volt szíve elküldeni őt. Nekem azért nem, mert megzabolázott az a rengeteg felhasználatlan szeretet, ami nem tud kifolyni belőle: a tenger-sok szeretetet ág-nagy gátak törik meg. Könnyű Andrásnak azért nem, mert már hozzászokott. És a megszokás ugyanúgy megtöri a lelket, mint a szívben rekedt szeretet.

— Szép ember volt, valóban az — feleltem. Végül is Könnyű András rászánta magát. A magnóra mutatott, mire a Néni még egyet sóhajtott urának szépsége és saját ifjúsága után, és visszabújt a szobába. Távoztával vettük észre, hogy az eső társaságunkba sodorta Morzsát. Személyemre szánt figyelmét, nagy bosszúságára, meg kellett osztania a legyekkel, akik hol a szeme körül, hol pisze orrán, hol a hasa alján béreltek röpke, és annál idegesítőbb szállást. Bár tudom, hogy fajtája a legismertebb magyar terelőkutya hírében áll, dühös vakkantásait és terelő-hessegető hadmozdulatait mégis mellőzhette volna, mert a fürge rovarokkal vívott csatájának kudarcai akaratlanul is megkuncogtattak.

— Dunaalmáson bujkáltam, Gyarmati Andrásnál — folytatta vallomását Könnyű András, és úgy fújta a füstöt, hogy se Morzsát, se engemet ne zavarjon. — Csak azután, hogy minden remény odaveszett, nekivágtam a csehszlovák határnak. Az orgo- ványi erdő fáira sem akartam kerülni, amelyekre a vöröskatonákat akasztották, na meg a Margit körúti fogda is zsúfolva volt... Itthon nehezen kaptam munkát, de amit fölkínáltak, vállalnom kellett, hogy megélhessek a családommal. Szakmám nem volt, a háború elvitte, és huszonkét évesen hová mentem volna inasnak? Jött a napszámos sors, majd a kubikosé. Nagymegyeren 1923-ban alakult meg Csehszlovákia Kommunista Pártjának helyi szervezete, természetes, hogy ott voltam, azonnal beléptem. Ez csak rontotta a helyzetemet. Nem adtak munkát, lakásom nem volt, kenyérből is híján, szép szó sem kedveskedett a fülembe. Részt vettem minden sztrájkban. A földmunkásban, az aratóban, a kubikosban, szóval mindegyikben, mert munkás voltam, érdekem volt a sztrájkolás, engem így nevelt Csepel. Sosem bántam meg, hogy vöröskatona voltam. A legkegyetlenebb időkben is megmaradhattam az, aki mindig voltam: munkás. Proletár, aki harcával a más szabadságáért is küzd. Változtatni akartam, ez a szándék hatotta át az elveimet. A hitem, az elvem, ezt jól megtanultam a hajógyárban, s azt is, hogy ez a hit, a nemzetköziség. A Tanácsköztársaság Vörös Hadserege is nemzetközi hadsereg volt. Nem sikerült győznünk, de ha visszagondolunk a történelembe, elmondhatjuk, olyan harc volt ez, mint a Dózsáé, vagy a kurucoké, meg az 1848/49-es. Az oldalunkon küzdött a román, a szerb, a sváb és minden szegény, akinek talpalatnyi földje sem volt, nem hogy szabad hazája. A nemzetköziség elvével élni a húszas-harmincas években nagy merészség volt, amit akkor én nem is tartottam merészségnek. Mert tűrni tudtam, azt megtanítottak. Már kiskoromban arra neveltek a szüleim, hogy tűrni, tűrni, tűrni, nem nyavalyogni azon, hogy csak akkor vagy jó, amikor robotolni kell. A mai fiatalokat nem szabad tűrésre nevelni, mert öregségükre oda juthatnak, hogy ők is feledni szeretnék múltjukat. A napszámost, a kubikost ott nyirbálták, ahol akarták, fölötte állt a pallér. Ma is ott áll a mester, a műhelyvezető, az igazgató, de ez jóval emberhez valóbb élet. Néha azt hiszem túlontúl emberi. Ha valaki annak idején rosszul dolgozott, kirúgták. Ma? Dolgozzon akárhogyan, nem rúgnak ki senkit, csak aki igen nyilvánosan csinálja a rosszat. A sok apró vétket elnézi a gyár, a szövetkezet, pedig nem szabadna, mert ennek közösen fizetjük meg az árát. így a világban dúló háborúkét is! Belesajdul ebbe az ember feje; mintha az Új Szó-t olvasná vagy a rádiót hallgatná. Mindenfelé lövöldöznek a nagyvilágban, én bolond meg szenvedek miatta. Megszenvedem a Laoszt, a Chilét, a baszkokat, az íreket, mindenkit, aki a „világ proletárjai egyesüljetek” elvéért esik el. Jobb volt az apáinknak, nem volt rádió, televízió, meg az a sok újság, nem bántotta őket, hogy mi történik itt meg ott. A gondolkodó embert ma naponta megöli a világ. Nem jó, ha ráér gondolkozni az ember, akkor megbetegszik. Itt vagyok példának. Mert vöröskatona voltam, kommunista, mert hittem a nemzetköziségben, a két háború között mindig visszautasítottak. Ha a képviselőtestületnél akartam valamit, azt mondták, tűnjek haza.