Irodalmi Szemle, 1979

1979/3 - Szigeti László: Könnyű András nehéz élete (riport)

ültem, hetet is foghattam volna egy csapásra, s szemrevételezve a konyha zugait, tudtam, nemcsak a közelítő eső szorította be a szemtelen rovarokat. Könnyű András mintha belém látott volna.

— Hiába, elillant kezemből a munka — mondta. — Ű is megöregedett — mintegy a bent motoszkáló Nénire, mutatott a szoba ajtajára.

— Maga azt szeretné, ha március huszonegyedikénél folytatnám, igaz? Nos, volt, aki remegett. Én örültem a hírnek, mert azt jelentette, hogy nem volt magtalan a csepeli álmodozásom. A rákövetkező napok valamelyikén fölsorakoztatták a századot, s a parancsnok kijelentette, aki akar, az átléphet a Vörös Hadseregbe, aki nem, az mehet haza. Minek jöttem volna haza? Annak a nyomornak a gyarapítására, amit kamaszfejjel itthagytam? Századunkból elég sok csallóközi lépett át, mindenesetre több, mint pesti. Csak Nagymegyerről voltunk hatan. Pint Imre, Csóka Imre, Berecz Károly, kettőnek meg nem vagyok biztos a nevében. Az volt az elvünk, hogy ha szabadságot akarunk, a katonájának is kell lenni. Ezért álltunk harcba, pedig elegünk volt a háborúból. De ennek a harcnak, éreztem, hitele van a lelkemben, mert amíg a császár katonájaként a tőkés érdekeit védtem, vörös katonaként éppen ellene harcoltam. Néphatalom volt ez a javából. Mi nem tehettük, mert a román frontra kerültünk, de hallottuk, hogy a csepeli munkások színházba, múzeumba mehettek. Államosították a bankokat, az iskolákat, az üzemeket. És azt a Szovjet-Oroszországot, amelyikről annyi mindent összefüleltem Csepelen, a szövetségesének nyilvánította. Azt, ugye, maga is tudja, hogy a proletárdiktatúra ellen nagy volt az összefogás szerte Európában. A románok április közepén, a csehszlovák burzsoázia hadserege április végén indított támadást ellenünk, és nem is akármilyent. Május elsején a románokat csak a Tisza innenső partjáról lőhettük, mert odaszorítottak minket. Sokat járőrködtünk nagy vízben, mert egy katonailag fontos ártéri dűlőt kellett őriznünk, s gyakran összetűztünk. A harcok szüneteiben északra füleltünk, mi történik Miskolccal, amelyet ha jól emlékszem, május elején bekebeleztek a csehek, s csak az újjászervezett Vörös Hadsereg tudta fölszabadítani június tájékán, hogy aztán északi irányban nyomuljon előre. Ennek az előrenyomulásnak volt az eredménye a Szlovák Tanácsköztársaság kikiáltása Eperjesen, amelynek egy cseh kommunista lett a kormányelnöke. Talán egy hétig sem örülhettünk a hírnek, mert lent a Tiszánál olyan támadást indítottunk a románok ellen, amelynek a tervét az ellenforradalmi tisztek kiszolgáltatták az antantnak. A románok Péter-Pálkor átkeltek a Tiszán, mi meg folytattuk a visszavonulást. Már valahol Pest alatt hallottuk, hogy a Szlovák Tanácsköztársaság megbukott, mindössze huszonkét napot élt. Ekkor már tisztán láttuk, hogy a szovjet-orosz segítség, amiről márciusban és áprilisban annyit regéltünk, nem fog megérkezni. Sem nekik, sem nekünk nem volt erőnk áttörni. Hát, nem mondom, el voltunk keseredve. Voltak köztünk olyanok is, akik azt szajkózták, hogy az oroszok sosem szerették a magyarokat, miért segítenének most. Szomorú volt a szívünk, de már nem volt mit tenni. A harcot végig kell csinálni, akár az életet. Manapság, vénségemre meg-megáll eszemben egy-két frissnek vélt gondolat, és látom rajta, tisztán látom, hiszen nem is moccan, hogy az a frissnek vélt valami, kopott. A fene tudja, hogy van velünk, magyarokkal, de a saját kertünkben mindent frissnek, bíztatónak mondunk, s amint kilépünk belőle, belehalunk, hogy nem az, hogy valaki megelőzött minket. Nem tudom, érti-e, mit mondok. Nem tudom érthetőbben. Hogy is tudhatnám? Nem volt, aki csiszolta volna az eszemet meg a beszédemet. Hajdanán nem álltak velem szóba az emberek, mert gyanús voltam, meg én mondom, hogy jobb nem szólni, mert nálam már jóval okosabbak a mai emberek. Így hát hallgatok és nem is éhezem a beszédre, mint annak idején egy-egy biztató szóra, hogy a napi kenyérről ne is szóljak.

— Ady, ismét Ady — szóltam, mire Könnyű András lesbe húzódott; kutatta bennem az ördögöt. — Ady Endre — erőlködtem, hogy elűzzem a képzelt ördögöt. — „Éhe a kenyérnek, éhe a Szónak, Éhe a Szépnek hajt titeket.”

Bólintott, mintha értené, de lesállását nem adta föl.

A Néni, mintha a nagy tenger vizéből merült volna föl, csuromvizesen bújt elő, pedig nem is a kinti esőből, hanem a szobából toppant elő. Rámázott, vízfestékkel színezett fotográfiát nyomot az orrom alá, a „végre megtaláltam” mozdulatával.

— Ilyen lovaskatona volt az uram — mondta; elhűltem, hogy egy játszi trata- tázás mi mindennek lehet az okozója. — Az én drága szép uram... A régi cseh idők