Irodalmi Szemle, 1979

1979/3 - Szigeti László: Könnyű András nehéz élete (riport)

magában, mert akkorra már a három nyugdíjas Is ellszkolt. Maradtam, hiszen az embernek van lelke; bár nyikorgó a rozsdától, de lélek az. Nincs köztünk semmi, mint ?okan hihetik, csupán a közös sorsvállalás, meg a csönd. Szeretek magamba bújni, pedig olyan ez, akár az önkínzás. De marad-e más az öregségre, mint az önvád, hogy keveset csináltál, alig hagytál nyomot magad után. Ezért is nem maradtam a fiamnál, ott nem lehettem sosem egyedül. Az ötvenes évek elején segítettem neki fölhúzni azt a szép, nagy házat. Családi meleget kaptam hálaként, meg a nyári konyhát. De amint sorjázni kezdtek az unokák, mind a hat ott tanult, a nyári konyhában, nem mentek be a házba. Én már magamba bújtam volna, nem lehetett. Kikergetni őket? Dehogy! Tiltakozni? Dehogy! A tiltakozást még a lelkiismeret is fékezte: nem enyém a ház, nekem sajátot építeni csak egyszer sikerült, a kertaljai homokgödörben, gúnytáblává váltam vele, ezért nyugalomra nincs jogom. Ekkor költöztem ide, akkor már itt élt az a három nyugdíjas, meg ő, az urával. Jó volt velük. Mindnyájan azokban a keserű időkben születtek, s szerettek magukba bújni, akárcsak én. Amikor hatodmagammal voltam, olyan volt, mintha kalákában lettem volna. Bár nem építgettük, csak aládúcoltuk egymás megroggyant hitét. Holott tudtuk, hogy amiben a lélek hitt, azt a gonosz ész mindig szétmarcangolta, és szét is fogja marcangolni, mégis biztattuk egymást. És itt, a kiskonyhában, ahová beköltöztem, akkor lehettem egyedül, amikor kedvemre volt. Unokáimmal azért jóban maradtam. Eljönnek néha. Kettő már nős, s van már három gyermekük. Egy szál fiam, már ő is nagypapa, a magyar gimnáziumban fűtő, ott, ahol az unokáim is tanulnak, vagyis már csak egy iskoláskorú, de remélem, hogy déd- és ükunokáim is abban fognak okosodni Rákóczitól, Petőfitől, Kun Bélától, meg a többiektől is. Lenintől, Marxtól. Bízom ebben, holott mostanában többször hallottam, hogy soványodik a magyar iskola. Az ilyen hírek nagyon elfárasztanak, holott nem vagyok én fáradékony, csak gyöngécske, mint a hajnalra elfáradt szerelmesek. Egy kanna vizet alig tudok behozni, miután tavaly megbénult a kezem. Ideg, mondja az orvos, de nem használ a gyógyírje. Egy éve még a város parkjaiban kaszáltam a sarjút, de hirtelenében összeestem. Eleinte borzasztó volt nézni, hogy majdnem annyiszor lódulnak a kezeim, ahányszor a szívem dobban. Ideggörcs, állandó. Máig sem szoktam meg, de néha már azon vagyok, hogy azt mondom, mindegy. Mindegy, hogy elillant kezemből a munka, mindegy, hogy megtört a hitem, mindegy, mindegy, pedig dehogy... Dehogy mindegy ...

Elpityeregte magát, s nekem ismét Adyt juttatott eszembe: „Most már a reménytelen Mindegy / Túlságosan meggyőzött minket”. Lábai közt a földre meredt. Közben körmére égett a cigaretta; észre sem vette. Nagy-, mutató- és hüvelykujjának begye az egyéves bénaság ideje alatt teljesen elérzéstelenedett. Koromfeketék.

— Menjünk be — mondta nehéz szóval Könnyű András és elmosolyintotta magát, mintegy igazat adva Adynak: „Igenis: kell a bátor lobbanás / S nem élet, hogyha nem kiáltjuk, / Hogy minden vannál mindig jobb a más. / Gyújtsuk ki jól a szíveinket: / Csak azért se győzhet a Mindegy.”

— Eső lesz — zárta le heveny derűjét, majd arcát törölte volna, de keze szófoga- datlanul szétmaszatolta a könnyeit.

Morzsa is megérezte az eső közeledtét, s látta gazdája pityergését, amiért is halkan nyüszített. Közben szemmel láthatóan az eddiginél is jobban ügyelt, bele ne szédüljön bizalmam bűvkörébe.

— Ide üljön —'mutatott a hokedlire Könnyű András.

Morzsa szelídséget paracsolt magára. Imigyen szólt: vau! Majd kelletlenül letelepedett a keskeny tornác hűvös betonjára. A konyha, amelyet — tisztelettudását tanúsítandó —, a küszöb tisztes távolából tartott szemmel, tizenkét négyzetméter ha van. Négy ajtó nyílik belőle. Egyik balra, a szobába, szemben a kamrába a másik, amelyen bejöttünk, az a harmadik, míg a negyedik a kéményre nyílik. A fáradt küszöbként megsüllyedt padkát hajdanán a jólét érzetét keltő sült kenyér illata nyaldosta. A kemencében sosem süthettek világnagy kenyeret, hiszen szája, bizonyosan a kamra gazdagságához mérten, nem szélesebb három arasznál. Mint a kemenceajtó szerénysége, az asztal fölött állingáló téka is eleink népi bölcsességére vall. Ez a polcocska Köny- nyű András legfontosabb, mindennapi eszközeit őrzi s tartja szem- és kézközeiben. A pindurkó rádiót, az Üj Szó-t, egy-egy könyvet, cigarettát, gyufát, orvosságot. A lám- pabúráról áldozataitól feketéllőn lóg alá a légyfogó. Keveset segít. Amikor az asztalhoz