Irodalmi Szemle, 1979

1979/3 - Szigeti László: Könnyű András nehéz élete (riport)

miért kell tizennyolc éves szíveket betörni az embergyilkoláshoz. Hiszen azok legfőbb gondja akkor — s biztosan ma Is — a változtatni akarás és a szerelem volt. Hat heti kiképzés után a galíciai frontra szállítottak. Onnan tizenhat elején Albániába, majd augusztusban Romániába helyeztek át, ahol Nagyszebennél foglaltunk állást. Itt árasztott el bennünket az Októberi Forradalom híre. Voltak köztünk szocialista, mondhatnám úgy is, kemény, csepeli gondolkodású emberek, akik nagyon örültek Leninéknek, de voltak, akik azt mondták: „a rühösök!” Nyomban ezután, mivel állóvá lett a román front, uzsgyi Olaszországba, lőni a taliánokat. Mert a gyilkolásban sosincs megállás. Montapertikára kerültem, szép hegyvidékre, ahol géppuskás voltam, s már ott terjengett a hír, hogy a Magyar Nemzeti Tanács 12 pontból álló programjának egyik követelése a magyar csapatok azonnali hazahívása. Már nem emlékszem, mikor, csak arra, hogy olaszhonból az őszirózsás forradalom után érkeztem zászlóaljammal a tatai laktanyába. Ezután Dunaalmásnál, egy karhatalmi század tagjaként, a cseh határt őriztem a köztársaság, azaz Károlyi Mihály katonájaként. Ha jól emlékszem, a Magyar Tanácsköztársaság kikiáltása után, március 24-én a Magyar Nemzeti Tanács kimondta feloszlását, és két nap múlva a Vörös Őrség, március 30-án a Vörös Hadsereg felállítását hirdették ki. Beálltam.

A derékszíjnyi tornác közepén, a házikó egyetlen küszöbén bő ruhában, pruszlikban, duzzadtan és halványan megjelent egy nénike. Termetes volt, az ajtót is eltakarta, furdalt a kíváncsiság, miképpen préselődött ki rajta. Legalább száz esztendősnek véltem. Tekintetét belém akasztotta, akár a horgot, s máris boncolt. Két szeme oly eleven volt, mint két vadló, s hogy el ne bitangoljanak, rájuk tettem a Gönczi-béklyót. Ojultan köszöntöttem. Miközben szemével nevetett, úgy éreztem, a füves udvar megtelik kacagó ördögfiakkal: zsombékról zsombékra szökkennek, s oly otthonosan, hogy Morzsa már ügyet sem vet rájuk.

— Nagyot hall, majdnem süket — szólt akkor Könnyű András.

Kezemet nyújtottam; kettő is elfért volna a markos asszonytenyérben.

— Mi járatban? — kérdezett kedvesen.

Gondolkozni kezdtem, hogy is mondjam, hogy meghallja. A kezemben levő papírra írást mímeltem, aztán Könnyű Andrásra mutattam, majd, nebuló módján, két öklömet egyvonalban járatni kezdtem és ratatáztam.

A Néninek fölcsillant a szeme és bepréselte magát a vityilló homályába.

Morzsa, persze nem hagyta annyiban a ratatázást; ugatott, vicsorított. Bizonyára sértette önérzetét, hogy békés övezetében lövöldözni kezd valaki. Megbántottan pattant föl a langyos őszi porból, s még a gazda intelmére sem somfordált vissza.

— Övé a ház. Az urától örökölte — mutatott Könnyű András a Néni hült helyére, és jó erősen megszívta a Detvát. — Jómagam árendás házban kezdtem, s úgy mutatkozik, abban is végzem. Ez a ménkő sok esztendő, amit végiggürcöltem, nem volt elég olyan ház megépítéséhez, amelyikre rámondhatnám, az enyém.

Elmerengett; mintha ismeretlenként forgatná eltelt éveinek vázát, amely nem nyújtott alapot az erősen vágyott családi házhoz. Hagytam, töprengjen. Helyette Morzsára mosolyogtam, később a lábunknál kapirgáló tyúkokat hessegettem, nehogy magnómba vágják a csőrüket. Kárálásuk visszatérítette Könnyű Andrást a jelenbe.

— Miután sikerült átjutnom a határon, huszonegyben benősültem Nagymegyerre. Négy gyerekünk született. Kettő kiskorában meghalt, egy a második világháborúban tűnt el, a megmaradt ebben az utcában lakik, szép, nagy házban. Az asszonyomnak nem kellett mindig árendás házban laknia. Mert volt ám kunyhónk, szoba-konyhás. A két háború között martak, bojkottáltak a községiek. Szemükben én büdös vöröskatona, kommunista senki voltam. így bizony annak is örültünk a feleségemmel, hogy házhelyet kaptunk, s nem ágáltunk, hogy a város legócskább telkén, a kertaljai 'homokgödörben, ami esőzéskor összegyűjtöte az utcák vizét. 1932-ben felépítettük, de negyvenegyben, amikor az a sok eső volt, a víz szétmosta. Talán jó is, hogy az asszony nem élte meg. Negyvenben temettem el. Annyi veresége volt, minek tetézte volna? Nagy özvegységemmel és egy szál fiammal megintcsak árendás házba húzódkoztunk. Ez is az. De itt jó. Kettecskén vagyogatunk. Voltunk hatan nyugdíjasok ebben az udvarban. Hárman ott, az udvar végi nyári házban, ahol most fiatalok laknak árendában, én amott ni, a kiskonyhában, ami most lomtár, ő meg a házban, az urával. Amikor az meghalt, az asszony arra kért, ne hagyjam itt, félne egyedül, és mihez kezdene félsüket