Irodalmi Szemle, 1979

1979/3 - Szigeti László: Könnyű András nehéz élete (riport)

— Az ember, amikor fiatal, aranyról, ezüstről álmodik, s vénségére nem marad más a munkapadján és a lelkében, mint rozsda.

— Hááát... — nyújtottam el egy sóhajt; erre nem tudtam mit felelni. És ez volt a fő válasz; már térengett benne a bizalom.

— Szóval kettőkor — ismételtem kissé bátrabban, amitől megújhódott akaratom is. Szóra kell bimom. Ha a történelem-dzsungel liánjai kötik is a nyelvét, akkor is.

A helyére utasította házőrzőjét, aztán a kapuig kísért. Már a következő ajánlkozótolakodó mondatot formálgattam, de fölöslegesen. Szakadozó-dörmögő hangjával nem puffantotta le délutáni látogatásomat.

örültem.

Amíg a városban bóklásztam, s vártam, hogy két óra legyen, ekképpen gondolkoztam: Vannak emberek, akik hallgatásukkal a rend mélyét vallatják, s mivel a megszokás nagy úr, e gyűjtögetéssel öreg korukra sem hagynak föl. Lebotorkálnak az utcavégre — igen utcára vagy udvarra szűkülhet a világ! —, s ténferegnek, a kiskapuk fataréja fölött be-bepislantanak a portákra, vajon miben leleményesebb nálukénál az itteni gazdaész, de ha netán életükről-sorsukról kérdezik őket, begubóznak; az istenért sem gyónnának tapasztalásaikról. Kilencedik évtizedüket fogyasztgatva már nem hisznek sem a gyónásnak, sem a kortesszólamnak, mert volt szerencsétlenségük többszörösen csalatkozni eszméikben, énjükben. Ezáltal nem elég biztosak önmagukban. Egy kicsit ilyen ember is az én Könnyű Andrásom.

Délután két órakor ott ült a kecskelábú lócán, a tornác elején, lábánál bozontos Morzsa kutyájával. Amikor betettem magam mögött a rozoga, korhadó bálványú kaput, riadtan néztek rám. Jöttömet ellensúlyozva, mintha ragaszkodtak volna valamihez, talán maguk sem tudták, mihez. Jelenlétemmel megbolygatott magányukhoz, a kettejüket összekötő konok hűséghez?

Könnyű András hellyel kínált, s kaptam tőle egy puha, tenyérizmaiban kásás kézfogást is. Morzsa körülszagolt, de eszébe se volt pacsit adni, sőt, számára fölöttébb érthetetlen bizalmaskodásomra morgással felelt. Már-már rám vicsorított, amikor gazdája szelíd parancsára a diófa törzséhez somfordált, elnyújtotta testét, de bozontos fejét, a szemére lógó két fülével oly magasan tartotta, mint a kölykei fölött éberkedő oroszlán. Holott kicsi puli ő, a gazdáját szerető — Könnyű Andrásért aggódó kicsi puli. Olykor-olykor rávakkantott az orrcimpáit csiklandozó ökörnyálra, de közben egy gőzölgő, velős csontért sem vette volna le rólam a szemét.

— Jó kutya — intett felé Könnyű András. — Mindig emberül szolgált és ő is barátságban él a tyúkkal, mint a Petőfiék néhai Morzsája... — Majd súgva, nehogy az érintett meghallja: — De azért ravasz. Vigyázzon, ha majd elmegy. Rákap a cipőre meg a lábikrára.

Puff neki! Alig tettem be a kiskaput, máris a távozásomat rajzolgatja! Ebből — is — adódóan, nem csoda, hogy nehezen társultunk a szóban.

Bizalmasabb ismerkedésünk a lemondás és a remény elegye volt; a századforduló monarchiájáról és Csallóközéről elsőként a kivándorlás nyittatta ajkunkat. A kiegyezés után kezdődött, s amikor Könnyű András még gyerkőc volt, akkor tetőzött a Nyugatra tartó vándorlás. Ű ezt tényként tudta és: szomorította; de hitén, amely hazai földben gyökerezett, nem ejtett csorbát. Ezt a lehetőséget az ő tudatába is belevéste a nyomor, mégis itthon maradt, s lett később Károlyi Mihály, majd Kun Béla katonája.

— Délelőtt azt mondta, hogy a Magyar Tanácsköztársaságról szeretne velem beszélni

— nyitotta rám öreges-szép szemét. — Látja ezt a diófát? Mi értelme lenne csak a leveleiről diskurálni? Ha a Tanácsköztársaságról beszélek, a lombozatról, akkor szót kell ejtenem a gyökérzetről és a termésről is. Mert volt annak előzménye és utóhatása.

Nicsak, ujjongtam befelé, megértés van köztünk! — Én is így gondoltam — mondtam, s mintegy varázsszóra megnyitotta lelkét.

— Komáromban születtem, az innensőben, 1896. szeptember 26-án, s 1913-ig, míg nem kerültem el vasesztergályos inasnak Csepelre, paraszti munkát végeztem, majorban dolgoztam. Csepelen, a hajógyár munkásotthonában gyakran kezembe nyomtak egy- egy újságot, könyvet. Marxét, Leninét, főleg a szocdem kiadványait. Fiatal fővel beléptem a Magyarországi Szociáldemokrata Pártba, s mindaddig felé is fordultam, mint fényt vágyakozó napraforgó, míg nem jött meg a behívó. Tatára rukkoltam, muzsikaszóval, s hiába mondják, hogy a muzsikában sok a megértés, én nem értettem meg,