Irodalmi Szemle, 1979

1979/3 - Szigeti László: Könnyű András nehéz élete (riport)

Szigeti László KÖNNYŰ ANDRÁS NEHÉZ ÉLETE

Gondjaimat a szállingó ökörnyálak is szaporították, mert sokszor arcomnak libbentek, mintha hálót akartak volna fonni szemem kékjére. Am ez játszi küzdelem volt, amelyből mindig győztesként kerültem ki. Nem úgy a másikból, a befelé mélyülőből. Vajon bírok-e Könnyű Andrással? — folytatódott a kétely, közeledve a lakhelyéhez. A nagy- megyeriek, már akiket felőle faggattam, úgy mondták, magánakvaló és szófukar, akár a bükkmakk. Miért nyílna épp nekem? Ráadásul a múltját megyek előcsalogatni, ami a papírokból és a hallottakból ítélve, nem lehet dédelgető az emlékezetének. A jámbor hit — hogy másként nem lehetett — formálta karcossá. Szóval, rágott a kétely: Ismeretlen ábrázatát illendőképpen mutatja-e vagy beborítja némasággal? A nép szája az utóbbit jövendölte.

Ez a jóslás volt gondjaim legfőbb szaporítója. Hiszen ehhez annyi minden párosul! Elsőnek is: a teljes kudarc lehetősége. Azután, hogy hitetlen hittel szól, netán, hogy sorsot-időt, elvet-hitet összekuszáltan mond ki... S riporteri tapasztalásom fogyasztani nem, inkább csak hizlalni tudta a kételyt.

Amint a hétezer lakosú városka művelődési otthonából kiszüremlő Kodály-dal is. A vegyeskórus gyakorolt: jól kivehetően nem antik mértékkel, s a dallam mintha fülemből a vállamon csüngő táskába siklott volna, ott is a reformáció Lutheréről írott könyv lapjai közé, ahonnét emlékezetembe röppentette, hogy Eisenachban, a Szent- György plébánián már 1495-ben kórusban énekeltek a kántáló diákok, köztük a tizenkét éves Luther Márton. Emígyen ívelve át közel félezer esztendőt, földerengett, hogy e megyeri dalárda csupán nyolcvanöt esztendős, s nyomban rá Ady fájt föl: „Mi mindig mindenről elkésünk, / Késő az álmunk, a sikerünk, / Révünk, nyugalmunk, ölelésünk, / Ml mindig mindenről elkésünk”.

Hát Innen az aggodalom? Hogy Könnyű András, a Magyar Szocialista Tanács- köztársaság néhai vöröskatonája ugyanezt bizonyítja majd? Nemzedéktársaí nemegyszer elmondták egymásnak s nemzedékemnek a lecke lényegét: „Mi rossz időben születtünk, mi mindig mindenről lekéstünk.” És minek ezt kőbe vésni? — kérdezheti. Tanulságként. Ugyan, a bölcseség a mélyben él — szólhat cáfolhatatlanul, s én hiába érvelnék, hogy a forradalom 1919. március 21-i kirobbantásával nem késtek el. Sőt, az egykori cári birodalom népeit követően Magyarország lépett elsőnek a Nagy Októberi Szocialista Forradalom örökségébe. Ö mindezt elismerné, a történelem megmásíthatatlanságának bizonyságául, de önnön sorsára ezzel nem adva pontos választ.

Találkozásunk aggodalmaimat igazolta. Sebesen fölsorolta életének főbb állomásait, Komáromtól a Csehországba történő kitelepítéséig. Itt megakadt, aztán tekintetével lebbedezve a kiskaput, már tuszkolt Is szemével az utcára.

— Takarítás van — kért bocsánatot a hessegetésért —, ilyenkor a ház gondatlanul teleszórt tarisznyának látszik. Nem vendégnek való ... — Ősz tincseit fülére simította, s látni engedte a megindító, boldog örömet, hogy ilyen könnyen végzett velem.

— Jöhetek ám délután, s jó lesz az udvaron is — szóltam, majd a kiskert sövényénél meghúzódó pindurkó esztergapadra tereltem figyelmünket.

Nézte a kezem, végezhettem-e valaha vasmunkát, utána előmatarászott egy mon‘ datot.