Irodalmi Szemle, 1979

1979/1 - Csanda Sándor: Fábry Zoltán és az „emberirodalom”

Fábry ugyan nem mondja ki, hogy az emberirodalom fogalmát a német expresszio- nizmus mintájára alkotta, de gyakran utal arra, hogy akkoriban főként a német expresszionistákat tanulmányozta: ismertette írásaikat (Ottó zűr Linde, Kasimir Edschmid), fordított is tőlük (Karéi Röttger, Leonhard Frank). Vallomásos írásaiban az expresszionizmust egyenesen emberirodalomnak nevezi, mint például a Magyar köszönet címűben, melyben azt is hangsúlyozza, hogy írói fejlődésében a hazafias elkeseredés után új állomást jelentett a német expresszionizmussal való megismerkedése: „Megismertem azt az irodalmat, mely a háború főbekólintása után először lett az egyetemes szervezés, az egyetemes megújhodás hangja és vádja, és amely máig is megmaradt kortársi kötelességnek és felelősségnek. Itt és így ismertem meg a háború utáni embertörténetnek, az orosz szociális építés mellett egyetlen pozitívumát: a német emberirodalmat.’' [Kiemelés tőlem — Cs. S. (Korparancs, 163.)] Fábry eszmei fejlődése is rokon a baloldali német expresszionistákéval: kezdetben ezek is krisztusi humanizmust, a jó ember kultuszát hirdették, s csak később váltak marxistákká. A német expresszionizmus, amint Koczog Ákos írja, „céljának tekintette, hogy a valóság látszatának puszta ábrázolása helyett a valóságról képzett érzéseit, gondolatait fejezze ki, lehetőleg közvetlenül, minden fegyelmezően közbeiktatott megkötöttség nélkül. Sőt, •a reflexióknál is többet kíván: jogot az új ember megformálásához. »Az expresszionista alkotó az embert újra a helyére akarja állítani« — mondja Hermann Bahr. Leonhard Frank novelláinak ezt a címet adja: Az ember jó, Rubiner a politikai írásainak: Az ember a középpontban. Ludwig Rubinertől Kasimir Edschmidig az expresszionizmus művészeinél és teoretikusainál visszatérő motívum a korszak homocentrikus jellege.” (Az expresszionizmus, Gondolat Bp. 1964. 12.)

Ugyanezek a gondolatok Fábry Emberirodalom című esszéjében is megtalálhatók, más írásaiban pedig emlegeti az itt idézett neveket, sőt L. Frank A polgár című regénye csupán az ő fordításában olvasható magyarul [A Korunkban, folytatásokban). Expresszionista jellegűek Fábry stílusának szokatlan, jelszószerű szóösszevonásai s az állítmányok halmozása is. Lássunk erre példákat az Elfelejtett életből: vérmámor, ál- latketrec (vagon), korkaputárás, léleköblögetés, vérszavak, rabszolgamámor, állat- mámor, halálrohanás, embernyomorúság, emberdidergés, testvérember, vérorgia, vérhimnusz, vérmise, vadütközés, fegyencgumók, emléktagadás. A stószi író később re- vidiálta az emberirodalom tág értelmezését, s ez után stílusa is világosabbá, realistává vált. 1925 után már megjelenik írásaiban a „szociális” emberirodalom kifejezés (leszűkítő jelző). De az is tény, hogy még évekkel Földes Sándornak az emberirodalmat babonának bélyegző kritikája után (Korunk, 1926) is megtalálható Fábry kritikáiban az emberlíra, emberirodalom kifejezés, de emellett egyre inkább előtérbe kerül az élet- irodalom, valóságirodalom, szociális irodalom és hasonló, a szocialista realizmus első változatait jelölő fogalmak.

Az emberirodalom kritériumait Fábry az irodalom kritikai tevékenységében is alkalmazta a rövid életű aradi Geniusban 1924-ben. A folyóiratnak ő volt a legbuzgóbb szlovákiai munkatársa, s megmentésére Irodalmi centralizáció (írás a Geniusért) címmel cikket is írt a Kassai Naplóba (1924. V. 4.). Ebben így jellemzi a Geniust, melynek utolsó száma 1925-ben Űj Genius címmel jelent meg: „A Genius emberi értékének gyűjtőfókusza. Önzetlen emberek csinálják: üzlet nélkül. Franyó Zoltán és Nagy Dániel jelentős, igaz nevek ...” „Az utolsó számban erdélyi és szlovenszkói írók egyforma arányban sorakoznak.” A lapnak valóban állandó rovata volt a Szlovenszkói Helikon, amelyben Mécs László, Komlós Aladár, Mihályi Ödön és mások verseit közölték, kritikai rovatában pedig elsősorban Fábry, majd Jarnó József, Komlós Aladár, Tilkovszky Béla írásait. A stószi írónak összesen hat esszéje és recenziója jelent itt meg. A mai Hebbel címmel jelent meg az első (1924. március), melyben szintén megtaláljuk az emberirodalom néhány kritériumát: „Az ember beszélt. Az embert féltő, embert intő messzi hang: az igazság. És a sötétből, mindenfelől: csontos, kínzott kezek nyúlnak a német hang felé ... Különböző színű, vérű ujjak érnek össze a könyv lapjain. Eskü- vésre? Segítségre? Emberkeresésre?” Amint az idézetből is kitűnik, írónk ekkor még fontos jelentőséget tulajdonított az emberszeretet egyetemességének, minden népre kiterjedő általános érvényességének, de a három utolsó kérdés azt is elárulja, hogy még bizonytalan a cél meghatározásában, a különböző szempontok érvényesítésében.

Ugyanebben a számban jelent meg Fábry recenziója Kelembéri Sándornak Az Ősz szerelmese című verseskötetéről. Kelembéri még szlovákiai magyar viszonylatban sem