Irodalmi Szemle, 1979

1979/2 - FIGYELŐ - Grendel Lajos: Gion Nándor: Latroknak is játszott

a jugoszláviai magyar regényírás horizontját tágító mű. Gion Nándornak azóta számos könyve jelent meg, felsorolásukra nem vállalkozunk. Bennünket legutóbbi regénye, a Rózsaméz érdekel, s előzménye, a Virágos katona, annál is inkább, mivel ez a két regény a szerző legizgalmasabb vállalkozása a Testvérem, Joáb óta. A Virágos katonát a jugoszláviai magyar kritika, eltérően a magyarországitól, nem fogadta ovációval, inkább hűvös tartózkodással, az elpuskázott lehetőségeken sajnálkozva. A Rózsaméz ben a Virágos katona szereplőit látjuk viszont, s a színhely is ugyanaz, a szerbek, magyarok, németek és más nemzetiségek lakta bácskai nagyközség, Szenttamás. Nem véletlenül mondjuk, hogy viszontlátjuk őket. Mintha film peregne előttünk, Gion olyan szuggesztív megjelenítő erővel idézi fel ezt a vidéket és embereit, amire csak az igazán jó írók képesek.

A regény kulcsa is lehetne az a párbeszéd, amely a regény két hőse, Gion Antal és Török Adám között hangzik el 1941 tavaszán, egy nappal a magyar katonaság bácskai bevonulása előtt:

„— Túléltem ezt a húsz évet — mondta Gion Antal. — Ez sérti kis dolog.

— És most félsz lemenni a víz partjára.”

Valóban, a Rózsaméz a túlélés krónikája, s mindazé, ami a túlélések ára. S nem egyszerűen erről a húsz évről van szó. Gion hősei — még Török Adám és Gallai István sem — nem igazi regényhősök. Többnyire áldozatok, elszenvedik az életüket, mint — hogy közeli példákra hivatkozzak — Duba Gyula és Dobos László legtöbb regényhőse. Tipikus kisebbségi hősök?

A Virágos katonát ért kifogások — tisztázatlan koncepció, laza szerkesztés és a legsúlyosabb: lektűrjelleg — nem voltak alaptalanok, s többé-kevésbé a Rózsa- méz re is érvényesek. A Virágos katonához képest a változás minimális, s szinte kizárólag az írói nézőpontot érinti. Nem véletlenül. A Virágos katona minden művészi fogyatékossága a rosszul megválasztott írói nézőpontból származott. Elavult írástechnikával a legtöbbször elavult írásművek íródnak. Úgy tűnhet, formai kérdés az egész. Ám tudjuk, hogy a műalkotásban nincs külön formai és tartalmi kérdés, az írói nézőpont megválasztása a regény egész konstrukcióját meghatározza, tehát tartalmi kiterjedését is. A Virágos katonáról írva Juhász Erzsébet találóan tapintott rá, mennyire súlyos hibát követett el az író, amikor a Szenttamáson idegen Stefan Krebs helyett mindjárt a regény második fejezetében Gallai Istvánt állította a középpontba. Hiszen Krebs éppen idegenségénél fogva biztosíthatta volna az író számára a szükséges távolságot önmaga és anyaga között, s a többsíkú ábrázolás lehetőségét. Gallai István erre a szerepre alkalmatlan. Nemcsak különcsége miatt, túlságosan lírai alkat is, s ennek megfelelően Gion is „ellirizálta” a regényt.

A Rózsamézben a Virágos katonával szemben a leglényegesebb változás az, hogy az író, talán a kritikákra hallgatva, lemondott az első személyű, vallomásos elbeszélő módszerről, s a kívülálló (az elbeszélő) pozíciójából meséli el húsz év krónikáját, hősei hányattatásait, ravaszkodásait, törtetését, indulatait: lopásokat, csalásokat, verekedéseket, mit sem törődve azzal, hogy ez az írói fogás (ha ugyan írói fogás ez még), napjainkban visszaszorult a lektűrirodalomba és a krimibe, megfosztva olvasóját, hogy partnere lehessen. Gion passzivitásra kárhoztatja az olvasót, puszta befogadásra, fogyasztásra. Mesél. Olykor megragadóan, remekül, de akkor is mesél csupán, kiapadhatatlan buzgalommal, nagyon tehetségesen, a már említett szuggesztív megjelenítő erővel. Regényének motorja a cselekmény. Ahány szereplő, annyi történet és életsors, nincs bennük szemernyi kimódoltság, erőltetett- ség sem. S ahány történet, annyi regény- fejezet. A fejezetek külön-külön is megállnák helyüket. Megannyi jól megírt novellatöredék, a közös helyszín, s a már a Virágos katonából megismert életutak fonalára fűzve, új szereplőkkel és sorsokkal gazdagítva az ismereteket. A történeteikkel jellemzett regényalakok egy több nemzetiségű közösség tablójává szélesednek. S mivel Gion jó író, a hagyományos realizmus számos erénye fölcsillan művében. Az előítéleteiket, nosztalgiáikat, vágyaikat cipelő regényhősöket az író abba a konkrét történelmi szituációba ágyazza, amelyben a gyakori impérium- és hatalomváltozás a nemzeti- és osztályantago- nizmusokat a végletekig kiélezi. Vagyis

— Közép-Európában vagyunk. Egyesek beadják a derekukat, mások száműzik magukat a közösségből, mint Török Adám vagy mint az élhetetlen Gallai István, a regényhősök két pólusa. S mégis mennyi-