Irodalmi Szemle, 1979
1979/2 - FIGYELŐ - Grendel Lajos: Gion Nándor: Latroknak is játszott
IFUC^-WIEIL® Gion Nándor: LATROKNAK IS JÁTSZOTT „Számunkra különösen veszélyes minden olyan gyakorlat, ami az etnikumnak s általában a kirekesztő kizárólagosságnak cinkosan szűk és zárt bástyája mögé szeretné besűríteni a sajátságaikat, és ott művészetté konzerválni, mint valami indián rezervátumban. Csak az nem vész el hosz- szú távon, amit sikerül megosztani.” Ezeket a mondatokat Mészöly Miklós tavaly megjelent esszékötetéből idéztem, s bár Mészöly Miklós nem a nemzetiségi irodalomról beszél, az idézet a nemzetiségi irodalmak egyik alapkérdését is érinti. A nemzetiségi (s nemcsak a nemzetiségi) irodalmak értékpróbája ugyanis az egyetemesség választása az izoláció és egyetemesség dilemmájában. Maga a dilemma is az ún. kis irodalmakra jellemző. A nagy irodalmak esetében a probléma másképpen merül fel. A nagy irodalmak ugyanis éppen azért nagy irodalmak, mert mintaérvényű modelleket teremtenek, az etnikai sajátszerűségben ott egyetemes mondanivalók fogalmazódhatnak meg. A nemzetiségi irodalmak ezekkel szemben többszörösen is alárendeltek. A közép-európai nemzetiségi létforma olyan új sajátszerűség, amelynek lényegi jegyeiről a legtöbbet az irodalom mondott el eddig, olyan új minőség, amelynek — öndefiníció híján — az attribútumait keressük. A kérdésre, vajon ez a sajátszerűség lehet-e esztétikai tárgya valamely műalkotásnak, habozás nélkül igennel válaszolhatunk, hiszen egy mű esztétikai tárgya bármi lehet. Sajátszerűség és provincializmus ugyanis nem szinonimák. Az viszont igaz, hogy ha ez a sajátszerűség nem válik a műben esztétikai üzenetté, nem válik esztétikai értelemben tartalommá, akkor csak provinciális irodalmat hordhat ki, amelynek jelrendszerét e sajátszerűségen kívül élők aligha érthetik. Nem mindegy tehát, hogy a sajátszerűség miként lesz a mű esztétikai tárgya. Másrészt az izolációból való kitörés csakis az egyetemes felé képzelhető el. Az írónak a sajátszerűben is az általános érvényűt kell keresnie, a sajátszerűt mintegy annak perspektívájából látnia és láttatnia. Az autentikus írói tudat a sajátszerűt egyszerre látja belülről és kívülről, azonosul vele és távolságot tart tőle, ami nyilvánvalóan skizofrén állapot, ám enél- kül a skizofrénia nélkül elképzelhetetlen egyetemesebb mondanivalók megfogalmazása. Tehát: elidegenedés és elidegenítés a sajátszerűtől anélkül, hogy a köldökzsinórt elvágnánk, elszakadnánk tőle. S az öndefiníció, a sajátszerű minőségi jegyeinek feltárása is könnyebben megy az általános érvényű perspektívájából. Izoláció és egyetemesség, provincializmus és korszerű művészet dilemmája a kisebbségi magyar irodalmak közül a jugoszláviai magyar irodalomban vetődött fel a legélesebben. Talán nem túlzás állítani, hogy éppen annak a vitának a hevében, amely az Oj Symposion köre és konzervatív ellenzői között dúlt a hatvanas években, született meg a jugoszláviai magyar irodalom, vált írásbeliségből irodalommá. Gion Nándor a Symposion-nemzedék egyik legtermékenyebb prózaírója. A jugoszláviai magyar irodalomkritika elsősorban a Testvérem, Joáb című, 1969-ben megjelent regény írójaként tartja számon. A Testvérem, Joáb a szerző második könyve volt, tabukat döntögető, politikus, Virágos katona, Rózsaméz
