Irodalmi Szemle, 1979

1979/1 - Csanda Sándor: Fábry Zoltán és az „emberirodalom”

embert: a feltétlen lelki tisztaságot”. Közben a tanítvány Rudolf Paulsen Linde monográfiájából is idézget programszerű megállapításokat, nyilatkozatokat. Fábry láthatóan magáévá teszi a német expresszionisták idealisztikus, krisztiánus nézeteit is: „A teljesség két határmezsgyéje, melyet biztos kézzel húz meg O. z. Linde, a két végpont: eece homo — ecce Deus! A feltételes azonosság — a költő az abszolút azonosság — az Isten. (...) Ez a tiszta expresszionizmus! Expreszionizmus, mely mindig élt, mely mindig művészet volt, mert ígérete, alapja, teljesedése — az ember, életé az igazság, formája az egyetlen út; a teremtő születés — az örökké életet lüktető ritmus.” Mindez azt is jelenti, hogy az emberirodalom, az emberszeretet Fábry meg1 fogalmazásában akkor még sziftte parttalan, s amint Krammer Jenővel való levélváltásai (lásd a rövidesen megjelenő Fábry-levelezésben) bizonyítják, erősen vallásós jellegű. A húszas évek elején az így értelmezett emberirodalom legjelentősebb képviselőjének Mécs Lászlót tartotta, mint ezt többek közt a Kassai Naplóban megjelelt Szász Károly és a szlovenszkói magyar irodalom című cikke bizonyítja.

Mécs első verseskötete, a Hajnali harangszó a szlovákiai magyar irodalom első igazi feltűnést keltő könyve volt, Fábry így értékelte: „Egyformán költője: kereszténynek, zsidónak, magyarnak, szlováknak, szegénynek, gazdagnak. A cseh kormánylap üti rajta az első sebet: »A magyarság legnagyobb költője — szlovák.« Ugyanakkpp Szász Károly... »szenvelgő zagyvaságért« támadja meg, és nem engedi, hogy ilyen ember maszlagolja a magyarságot. Tragikus létünk tragikus grimasza: a patentírozott magyar és cseh kormánylap kezet fogtak, hogy létüket fórumuralmukat közös erővpt megmenthessék.” (Kassai Napló, 1923. XII. 25.) Az idézet azt is bizonyítja, hogy Fábryt mindig ösztönözte a vitaalkalom, hisz néhány évvel későb ő írta Mécs költészetéről a legszigorúbb bírálatokat. Ezzel szemben az is igaz, hogy Mécset az olcsó népszerűség, az átlagolvasók igénye könnyítésre csábította. Későbbi köteteiben inár kevesebb a szociális mondanivaló, az internacionális testvériségtudat, s nem követte a Fábry által itt kijelölt emberirodalom útját. Rá kell mutatnunk arra, hogy Fábry ebben a cikkében már alaposabban körülhatárolja, a haladással köti egybe az ember- irodalom programját. Ady példáját idézi: „Ady él, amikor élő gyilkosaira már csalt múzeumkukacok emlékeznek. Testvértplenségünkben: velünk, bennünk él Ady sikolya... Ady volt az örökségünk, minden mást elvettek, de ezt megőriztünk magunknak. A.nifr téket, célt, akaratot messze tűztük magunk elé. Minket többé nem bélyegezhet a Budapesti Hírlap. Mi túlnőttünk a pesti nemzetiszín és üzleti divaton”. Fábry későbl? korrigálta ezt az Ady—Mécs párhuzamot, s Ady folytatójának egy ideig Kassákot tartotta, majd úgy vélte, hogy mindnyájuk fölé emelkedett a kommunista Földes Sándor. (A Mécs problémáról 1966-ban összefoglalt részletes tanulmányt közölt az Irodalmi Szemlében, amely megjelent a Stószi délelőttökben is.)

Kritikusi programját fogalmazza meg a stószi író a Kritika és a ma című írásában (Prágai Magyar Hírlap, 1923. IV. 1.). A cikk élén két német expresszionista írótól idéz néhány mondatot, de az egész írás stílusán és tartalmán is érződik a német források hatása, s a bevezetés után maga a szerző jegyzi meg: „Elnagyolt, vázlatosan odavetett, zavaros mondatok. Itt-ott bizonytalanul görbülő vonalak.” A cikk jórészt terjedelmesebb tanulmányok kivonatolásának látszik, de már hangoztatja az esztétikai normák alkalmazásának fontosságát, egyetemes érvényességét és relatív voltát is. Majd a kritika és a valóság kapcsolatát fejtegeti: „Felelős ember, egyéni értékével mások gazdagságát osztályozó, bélyegző, ajándékozó ember: — kritikus. Relatív fogalom, de — élő ember... A kritikus több ennél: jövőt élő ember, a megérzett jövőnek jelenre ható irányítója.” A cikkben számos, az egykorú avantgardizmus más propagálójának (például Sinkó Ervin, Dienes László) írásaiban is megtalálható gondolat van. Például a régi és az új művészetnek ilyen sematikus szembeállítása: „Az elmúlt korok művészete a való élet krónikája, megrögzítése. Az új művészet célja: Egy még nem létező világ megteremtése.” Többször hangsúlyozza azt is, hogy a művészet célja az ember, de egy-egy tételnek az ellentétes voltára is rámutat: „Épp a szeretetfarizeusi kor konjunktúráját akarják felhasználni: az »ember«, és »testvér« szavak üzletes, élelmes kúfárjai.” Az írás végén a kritika szociológiáját sürgeti, majd a jövőbemutatásban, szociális célban jelöli ki a kritika feladatát. A kissé zavarosan összeállított program számos előremutató gondolatot is tartalmaz, amelyek nagy részét írónk bizonyára az idézett német expresszionista elméleti irodalomból veszi át.