Irodalmi Szemle, 1979

1979/2 - Mács József: A vesztes I. (kisregény)

Hirtelen kerekedett a haragja, mint a záport hozó felhő, és gyorsan szerte is oszlott. Este már úgy beszélgetett velem, mintha semmi se történt volna. Még büszkeség is vegyült a hangjába.

— Valóban fél hold volt a dinnye?

Mondtam, hogy nem lehetett kevesebb. Jó széles föld a temető közelében. A dögtérhez hord be a vége.

— És világos nappal lékelted?

Bólintottam, hogy igen. Este villanylámpára szorultam volna. Elárulom magam. Senki sem hitte volna, hogy a szentjánosbogárnak olyan erős a fénye.

Almélkodva, majd elismerően nézett rám. Mintha csak most értette volna meg, hogy a fiatal nemzedékek mindenben túlszárnyalják az idősebbeket. Még a veszélyes csíny- tevésben is. Én meg úgy feszítettem mellette, mint aki a mesebeli hét próba közül már teljesítette az egyiket.

Elsimult a dolog, megúsztam verés és unalmas atyai tanácsok nélkül a dinnyeléke- lést. Sas Barnával mégsem lett volna jó mellőzködni. Sújtó tekintete kínosan érintett volna. Arra a kérdésére pedig, hogy mi lesz a dinnye árával, nem is tudtam volna válaszolni.

Nem a jó szívével és az engedékenységével magyarázható, hogy nem jelentett fel. Valahányszor elindult a csendőrőrsre, mindig meghőkölt az oroszláncímeres tábla előtt. Nem tudta a panaszát sem elmondani, sem írásba foglalni szlovákul. Vesszen inkább a dinnye, mintsem kitörjön a nyelve az idegen szavaktól.

De a sérelmét még mindig nem felejtette el. Apámnak csak foghegyről köszön, és gyorsan elfordul. Mintha neki is címert látna a mellén. Az én köszönésemet meg nem is fogadja. Keresztülnéz rajtam. Igaz, a dinnyecsetepaté után kerültem, ahogy tudtam. A templomban sem néztem rá. A hűvös kőlapokra szegeztem a tekintetem.

— No, hozd már azt a madzagot! — rántotta ki kezemből a küldeményt, és villámgyorsan odakötözte a bőröndöt a saroglyához. Rápattant a biciklijére. S alig indultunk el, mindjárt hátra is fordult. — Taposd jobban a pedált. Cammogva nem érünk soha Tűzhegyre!

— Sose forogjon, az utat nézze, mert megint az orra látja kárát — figyelmeztettem egy esetleges újabb .balesetre. Haragudtam, amiért lusta bivalyt látott bennem.

— Csak te ne féltsd az orrom. A pedált taposd, igyekezz! — nógatott gorombán, és tüntetően úfra hátrafordult.

— Jól van, forogjon, de aztán magára vessen! Akkor se az utat nézte, amikor megtörtént a baj. Vagy már elfelejtette? — mondtam, és felzárkóztam mögé.

— Mit néztem volna? — szelídült meg a goromba hangja. — Aki biciklin ül, az az utat nézi. Nem tehet mást. De még úgy is megtörténhet a baj, ha nagyobb kő kerül a kerék alá!

— No hiszen — hagytam rá, mert anyámtól egészen másképp tudtam az igazságot.

A csehek alatt járta meg. Amikor kőművesszerszámos hátizsákkal már-már bekarikázta a fél világot. Egy egészen ártatlan nyári estén, amikor úgy világított a hold, hogy a tűt is észre lehetett volna venni a földön.

Néhány kőművestársával Bükkről tartott hazafelé. Beszélgetve jöttek, csapatba verődve. Mikor kiértek az erdőből és ereszkedni kezdtek le a dombról, az egyik útmenti fa lombjai közt váratlanul feldalolt egy madár. Apámnak rá irányult a figyelme és akkor jött a nagy kő. Arccal bukott előre a bicikliről, és beleverte az orrát az út kemény burkolatába.

Három hétig nem került le a kötés a fejéről. Az ütés sem tűnt el nyomtalanul. Megnagyobbodott az orra, és olyasféle csomó képződött rajta, mint teve hátán a púp. Számtalanszor elmesélte anyám, hogyan járta meg, és a történet tanulsága mindig ugyanaz volt.

Egy egészen ártatlan, kicsi, az este csendjében szokatlanul feldaloló madár is okozhat bajt, szenvedést az elővigyázatlan embernek ...

Apám mit sem sejtve, mi jár az eszemben, újra hátrafordult. Mert megint lemaradtam. Éppen a szomszédos Tanyás széléhez értünk. Összeszedtem magam, és fergeteges vág