Irodalmi Szemle, 1979

1979/2 - Mács József: A vesztes I. (kisregény)

tával visszatértem a múltból a jelenbe. A fölöttünk oszlopban vonuló vándormadarak felcsalták a porból a tekintetem.

Azok délre húztak, mi északnak, ök szabadon, a kék és végtelennek tetsző térségében úsztak, mi kavicsos, keskeny úton, kukoricások között bukdácsoltunk. Nem sokkal a háború után, mintha már csak a kukoricaszárak maradtak volna vissza szuronyos katonáknak. S mi most úgy vonulnánk el a kukoricaszárkatonák hatalmas serege előtt, mint igazi hadvezérek az eléjük kivezényelt katonák tisztelgését fogadva.

A Hangyában sok mindenféle magas rangú katonatiszt is megfordult, és apám néha teljesen elfelejtette, hogy egyenruha helyett csak a fehér boltos kabát lobog rajta. Egyszer-másszor haptákba vágta magát, és a mennyezet felé szúrta a baleset következtében felpúposodott orrát. Ha olyankor közelében tartózkodott anyám, lopva rögtön hátba vágta, pihenjt parancsolt a megmerevedett lábának.

Rokonunk lakik Tanyáson. Gondoltam, megállunk egy kicsit, kifújjuk magunkat. Ha szerencsénk lesz, otthon találjuk a völgy legérdekesebb emberét, tizenegy ujjú Pista bátyámat, az apám sógorát, aki fekete csizmában, roggyanó csizmanadrágban, vakító fehér ingben minden vasárnap délután legyalogol hozzánk.

Leül az asztalhoz, igazgatja szépen gondozott bajuszát, szívja a pipáját, és többet tűnődik, mint beszél. S amit nem mond ki, attól mindjárt elérzékenyül, remeg a szája széle, de könny nem csordul ki a szeméből. Néha csak a fejét csőválgatja, mintha így akarná summázni anyámnak:

— Nem jó, sehogyan se jó, hogy a világra születtünk!

Faggattam éppen eleget anyámat, miért olyan érzékeny a völgy és a világ legérdekesebb embere, tizenegy ujjú Pista bátyám, s ő elég hosszan sorolta a szenvedését. Hét év fogságban. Az első háború után Szibériában. Még jó, hogy a sok korpa- meg a csalánlevest kibírta a gyomra. Ezt az utóbbi háborút meg már a fiának találták ki. Ki tudja, él-e, hal-e szegény?

De lehet érzékeny a sorsára is. Sokat dolgozik és alig boldogul. Pár hold föld és járomba fogott ökrök. Ennyi a testi töredelme fogságból, cselédsorból szabadulása után. Cseh világ, magyar világ egyformán rossz volt neki. Csak a tehetősebb parasztoknak fordult kedvezően a szerencse kereke.

Apámnak egészen más csapáson járt az esze. Elfelejtett a tanyási rokonok udvarába befordulni. Ügy biciklizett el a portájuk előtt, hogy csupán a tekintetét eresztette be a kapun. Az udvar kihalt volt. A kútostor az égnek meredt. A dézsa a disznóól előtt árválkodott. Álmosan nézett ránk a lefüggönyözött ablak. A sok baromfi is mind belemerevedett a porba. Aludt az árnyékban.

A mozdulatlanságból nem volt nehéz arra következtetnem, hogy senki sincs otthon. Kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy arra figyeljenek, mikor ér a házuk elé a vesztes, a felsült gimnazista, akit Tűzhegyen vár újra az elemi iskola.

Nehezteltem Pista bátyámra. Tudta, milyen sors elé nézek. Az elmúlt vasárnap délután másról már nem is esett szó. A nagy tágas Hangyából a szegényes, kicsi házunkba visszaszorulva apám, anyám sötétedésig magyarázta neki a jövőmet. Mentőöv lehetek számukra. Vesztesek mentőöv© a háború után.

Pista bátyám nem szólt semmi, nagyokat hallgatott, de azt megfigyeltem, hogy jobban füstölt a pipája. Rosszul esett, hogy nem vett a pártfogásába. Egyszer sem rántotta volna ki szájából a pipát. Mást sem tett, csak zavartan pislogott meg feszengett a helyén, láthatóan nem akart beleavatkozni a sorsomba. Nehogy őt hibáztassák majd, ha rosszat tanácsol, ha nem úgy alakul a jövőm, ahogy a szüleim szeretnék.

Pedig lett volna éppen elég alkalma az apám észjárását megzavarni. Hiszen folyton azt hajtogatta, ismételte, hogy elveszítettük a háborút, nekünk most egészen lent a kerék, s ha neki is el kellett hagynia a Hangyát, legalább már az én taníttatásomra kidobott pénz ne vesszen kárba. Annyit kellett volna csak mondania:

— Ne bomolj, sógor, jöjjön meg az eszed, nem vagy te vesztes. Ez a gyerek meg még annyira se vesztes. A háborút nem ti kezdtétek, nem is ti veszítettétek el. Csak a következményét viselitek. Te már nem vagy a Hangyában és megélsz. A fiad is meg fog élni gimnázium nélkül!

De ha akkor nem is mondott semmit, legalább most állhatna a kapuban, amikor a háza előtt biciklizünk el. Feltartóztathatná, marasztalhatná apámat. Ojra mondhatná neki a megszokott szavajárásával, hogy ne bomoljon, jöjjön meg az esze, ne akarja kínozni a gyerekét Tűzheggyel. Ö sem volt szlovák szón, és jól megvan nélküle.